Mire megyünk most a szankciókkal?

Ó, szankció, te drága! Amikor európai Oroszország-politikáról beszélünk, jóformán másról sem beszélünk a 2008-as grúz-orosz háború óta, mint szankciókról. Akkor egy hajszálon múlott, hogy egy Európán kívül eső ország megtámadását nem torolta meg gazdaságilag az Európai Unió, de aztán 2011-ben lecsapott a pallos. Aljakszandr Lukasenka lecsap az ellenzékére? Szankciók! Vlagyimir Putyin megeszi a Krímet? Szankciók! A Donbaszt is? Szankciók! Ott is marad? Szankciók! Szergej Szkripal eszik valami keserűt? Szankciók! Navalnij is? Szankciók! Lukasenka rajzol magának 80 százalékot egy elnökválasztáson? Szankciók!

Az most talán mellékes is, hogy a világ azon országai, amelyeknek a nemzeti szuverenitás jelent valamit, nem is bohóckodnak belügyek miatt szankciókkal. Talán mi is bölcsebben tettük volna, ha az Egyesült Államok helyett mondjuk Indiát követtük volna, amely nem kevésbé demokrácia, mint Hollandia, de jogállamisági kérdésekben mégiscsak egyfajta szijjártóista álláspontot képvisel. (Hogy mit gondolok a svéd demokráciáról? Kit érdekel, nem vagyok svéd, ugye.)

Mert onnantól kezdve, hogy ráálltunk a szankciós vágányra, minden más fronton elfelejtettünk külpolitikát csinálni, és – mint az a szomszédban most látszik – a világ külpolitika nélkül nem jobban jár, hanem cudarul. De mindegy.

A lényeg az, hogy a szankciók hatástalanságáról beszélni minimum barokkos túlzás. Hatnak azok kitűnően, csak nem azt érik el, amit szeretnénk. A Putyin első két ciklusa alatt, a világrend-revíziós inger beköszöntéig gazdasági csodát megélő, évi 4-10 százalék közötti GDP-növekedéssel előre és nem hátra vágtató Oroszországban lassan tíz éve nincs növekedés, néha recesszióba fordul, néha két százalékkal toporog a gazdaság, a reáljövedelmek csökkennek. A wunderwaffeként hangoztatott importhelyettesítés csodálatos dolog lenne, ha a közgazdaságtan nem ismerné a komparatív előny fogalmát – a legjobban nem akkor jársz, ha mindent megtermelsz magadnak, hanem akkor, ha a lehető legtöbb erőforrásodat olyan dolgok termelésére fordítod, amit másoknál hatékonyabban állítasz elő, a többivel pedig inkább nem vesződsz.

A Szovjetunió sem volt kevésbé önellátó, mint az új orosz gazdaság lesz,

Szóval a szankciók hatnak – eddig csak az egyről a kettőre lépésben akadályozták meg az oroszokat, most pedig kifejezetten el is fogják őket szegényíteni, a Nyugat liblingjét, a MacBookon pötyögő, Volkswagennel járó, McDonald’s-ban falatozó, Zarából öltözködő, dollárban megtakarító, Navalnijnak adakozó és eleve Putyin-ellenes tanult városi középosztályt meg lekapcsolják a globalizált világról, daszvidanya.

Csak az a gond, hogy a szankciók gazdaságilag hatnak – politikailag meg nem. Az orosz lakosság hatalmas árat, de az európai is fájdalmas pénzt fizet egy gazdaságilag eleve nem túl acélos ország legyengítéséért, amely ettől sem kevésbé agresszív, sem kevésbé sértődött nem lesz. A lakosság életszínvonalának romlása ugyanis nem úgy megy át a politikába, mint nálunk, ahol taxisblokáddal szinte kormányt lehet váltani, hanem ezer áttételen keresztül.

Először jön a propaganda, és ráterheli az egészet külső szereplőkre. Aztán elmagyarázzák, hogy most rossz, de később jó lesz. Majd a végén esetleg repül egy-két miniszter, és mindenki megnyugszik. Pláne akkor, amikor a lakosság egy részében a tervgazdaság kellemes, langyos gyermekkori emlékeket elevenít fel, a fasiszták említése meg egy nyolcvanéves ősharagot. És akkor

mi pedig politikai eredmény nélkül büntettük elsősorban az orosz lakosságot, másodrészt magunkat – úgy, hogy arra már Alekszej Navalnij Putyin-pártisággal nem vádolható szóvivője, Kira Jarmis is azt mondja, hogy egy kicsit sok lesz. Malagyec.

Nem a szankciókkal van a gond – azoknak megvan a helyük a diplomácia eszköztárában, és elsősorban gazdasági érdeksérelmek megtorlására nagyon hasznosak. A gond azzal van, hogy agyba-főbe használtuk és elinfláltuk őket. Használtuk arra, hogy belügyekbe avatkozzunk be, hogy nem minket ért katonai agresszióért büntessük Oroszországot és választási csalásért Belaruszt. És a szankciók évtizede alatt elvesztették élüket – hiába tartják padlón vagy rugdossák még lejjebb Oroszország és Belarusz szerencsétlen népét, megszokni sajnos mindent meg lehet. (Csak jelezném, fél éve még kormányt akart buktatni a nép a hallatlanul drága, 480 forintos benzin miatt, most meg az olcsó magyar nafta maga az életelixír, ha elindulna képviselőnek Sopronban, 120 százalékot kapna. Szóval, mint mondtam, megszokni mindent meg lehet.)

És most, amikor Oroszország Ukrajna lerohanásával gazdaságilag hadat üzent Európának, az egekbe lökte a gáz- és olajárat, a szakadék szélére az összes közép-európai valutát és a dollárparitás közelébe az eurót, megint jönnek a szankciók. Az orosz és belarusz embereknek megint sokkal rosszabb lesz, meg egy kicsit nekünk is.

és azt az iszonyatos világot sem, ami pár hónap múlva visszavicsorog ránk a szupermarketek polcairól. S a politikai hatás sem lesz már olyan éles, mint amilyennek lennie kellene.

Mert a szankciókat bizony elinfláltuk. Most kellett volna először kivetni őket – gazdasági úton megválaszolni a gazdasági sérelmeinket, azt a bizonytalanságot, amit Putyin elnök háborúja a világra szabadított. Most, a semmiből, egyszerre, és úgy körülbelül mindenre, ami az oroszoknak fáj, nekünk meg nem. Akkor már lázadozna a nép, mert egy dübörgő gazdasági növekedés omlott volna két nap alatt a semmibe.

Most meg csak egy lassú államcsőd lesz, elnyúló háború békafőzés forró vízben, meg borzasztó gazdasági volatilitás egész Eurázsiában. A háború elinflálja a jólétünket, minden európaiét – mi pedig elinfláltuk a szankcióinkat. A buta döntés előbb-utóbb mindig visszaüt.