Hadirokkantakat cibálnak a frontra meghalni – ők meg távol a harcoktól élvezik luxuséletüket

(Nyitókép: Simon Wohlfahrt / AFP)

A rendszerváltás utáni posztszovjet szimbolikának megvan a maga sajátos ikonográfiája. Például az arany a bőség, a hatalom kimutatása mellett a masszív ortodox örökségből fakadóan egyfajta szakralitást is jelöl, hiszen összegyűjti, sugározza a fényt az ikonokon ábrázolt szentek feje körül.

Ennek a profanizálása – aranyozott AK-47-es, aranyozott, fekete márványból kifaragott hetes BMW sírkő és társaik – önmagában is sokat elmond arról,

De ha valaki az illemhelyét készítteti aranyból, azzal már nemcsak a gazdagságát fitogtatja – hanem üzen is. Azt üzeni embertársainak, hogy nemcsak saját magát tartja többre náluk, de még a végtermékét is. 

Nem véletlenül lett jelkép Volodimir Zelenszkij üzlettársa, az ukrán elnök korábbi – híres és hírhedt – produkcióit menedzselő Kvartal 95 stúdió résztulajdonosa, Timur Mindics állítólagos aranyvécéje. Mert az ocsmány palota, a csillivilli autópark és a pénzkötegek még hagyján. Ha dühítő is, nem szokatlan a minden realitástól elszakadó, szinte tomboló pazarlás, hiszen ez a rendszereket túlélő, illetve a különböző rendszerekben újra- és újratermelődő, népnyúzó bojár elmaradhatatlan attribútuma.

Ahogy átpörgetem Jevgenyij Prigozsin, Vlagyimir Putyin elnök egykori bizalmasa nyilvánosságra kerülő fotóit szentpétervári villakomplexumáról, ugyanez az erőszakos giccs köszön vissza (igaz, aranyvécéje nem volt a tar zsoldosvezérnek, ahogy Viktor Janukovics exelnöknek sem, akiről 2014-es elkergetése után ezt híresztelték – de semmi meglepő nem lett volna abban, ha mégis van) az aranytömbök és készpénzhegyek mellett. Bizony: ezek ugyanazok.