Az ukrán válság Biden gyenge külpolitikájának közvetlen következménye

Nehéz elképzelni gyengébb, impotensebb választ Moszkva Ukrajna elleni lépésére, mint amit a Biden-kormányzat hétfőn este bejelentett: az elnöki rendelet korlátozott szankciókat ír elő Kelet-Ukrajna két szeparatista régiói, az úgynevezett Donyecki Népköztársaság és a Luhanszki Népköztársaság ellen. A szankció válasz a Kreml hétfői döntésére, miszerint független államként ismeri el ezeket a lázadók által irányított régiókat.

A Fehér Ház közleményében kijelentette, hogy a Donyeck és Luhanszk elleni szankciók eltérnek azoktól a „gyors és súlyos gazdasági intézkedésektől”, amelyeket Moszkvával szemben akkor foganatosítanak, „ha Oroszország tovább támadja Ukrajnát”.

Joe Biden elnöknek ezek a felfoghatatlanul gyenge szankciói mindennél jobban rávilágítanak arra, hogy az egész megalázó ukrajnai válság Biden gyenge külpolitikájának és az Oroszország megbékéltetésére irányuló elmúlt egy évben tanúsított szándékainak közvetlen következménye. A robusztus elrettentő politika, mint amilyen például a Trump-kormányzat Északi Áramlat 2 vezetékre vonatkozó szankcióinak fenntartása volt, és amelyekről Biden tavaly májusban lemondott, megelőzhette volna a válságot.

Az orosz erők jelenleg Kelet-Ukrajnában vannak és valószínűleg azért vannak ott, hogy maradjanak is. Elmúlt az az idő, hogy keménykedhessünk Moszkvával, és megakadályozzuk az Ukrajnával való összecsapást. A szankciók, akár az Egyesült Államoktól, akár az Európai Uniótól származnak, nem kényszerítik Putyint arra, hogy meggondolja magát és visszavonuljon. Ehelyett ezek a félintézkedések a lehető legrosszabb eredménnyel fognak járni: egy tényleges katonai konfliktus összes árnyoldalával, ami most már biztosra vehető, miközben elvész az elrettentés összes korábbi előnye.

Mik lehettek volna ezek az előnyök? Egyrészt arra kényszeríthettük volna Putyint, hogy fogja vissza ambícióit Ukrajnával szemben, és tárgyalásos rendezést indítson egy patthelyzet miatt – na nem azért, mert Putyin ezt akarta volna, hanem mert megértettük volna vele, hogy csak ennyit kaphat. 

Kár, hogy az ukrán válság ritka lehetőséget jelenthetett volna a tárgyalásos rendezésre, amelyben minden fél megkapja azt, amit akar.

Valójában Ukrajna helyzete ugyanis történelmileg egyedülálló. Ahogy Paul Pillar, a Georgetown Egyetem  munkatársa írta : „A Krímmel való történelmi orosz kapcsolatok szokatlan körülményeihez és Nyikita Hruscsov azon döntéséhez hasonló, amivel a terület adminisztrációját a Szovjetunió egyik alárendelt egységéből a másikba helyezte, valamint hogy csak sok évvel később következzen be ezeknek az egységeknek a függetlensége, nem igazán van máshol a világon"

Ne feledjük, Ukrajna mai határai a Szovjetunió 1991-es hirtelen összeomlásának az eredményeként születtek, amely mintegy negyven évvel korábban Ukrajna számára mesterségesen kibővített határokat rajzolt, így az országnak ítélve Odesszát és Szevasztopolt, Oroszország két legfontosabb kereskedelmi és haditengerészeti kikötőjét. Miután Ukrajna 2014-ben elszakadt Moszkvától, 1991-es határai tarthatatlanokká váltak – és ezt mindenki tudta, beleértve az ukránokat is. Oroszország soha nem akarta elfogadni a nyugat-orientált Ukrajnát, még kevésbé Ukrajna NATO-tagságát.

»Oroszország továbbra is rosszindulatú erő a világ ügyeiben. Nem minden sérelme ésszerűtlen ugyanakkor, Kijev és Washington számára pedig veszélyes hiba, ha mindet ok nélkül elutasítja. Az Egyesült Államoknak és NATO-szövetségeseinek el kell ismerniük Kijev azon döntését, hogy a politikai függetlenséget részesíti előnyben a területi integritással szemben, mert ez segíthet tisztázni a békés rendezés körvonalait. Az ukrán válság nem tarthat örökké. És bár Oroszország biztosan tudja, hogy nem kaphat meg mindent, amit csak akar, de ha megkap valamennyit abból, amire életbevágóan szüksége van, akkor talán Ukrajna is kaphat valamit.«

Ebben Biden csúfos kudarcot vallott, és úgy lépett hivatalba, hogy előtte folyton azt mondogatta melldöngetve, hogy ő aztán milyen határozottan fog fellépni Putyinnal szemben és, hogy egyedül ő tudja, hogyan kell bánni Moszkvával. A 2020-as kampány során Biden nevetséges módon még azt sugallta, hogy Putyin nem akarja, hogy ő legyen az elnök, mert hogy mennyire kemény lenne vele szemben.

Nemcsak Obama elnök kínos „vörös vonal” fiaskójának gyengesége mutatkozik meg itt is, hanem az is, ahogy ő sem volt hajlandó megtenni bármit katonai téren az Aszad-rezsim meggyengítésére még azelőtt, hogy a tárgyalásos rendezésre felszólította volna. 

A  szíriai határozat tervezet, amelyet az Obama-féle Fehér Ház 2013 augusztusában küldött a Kongresszusnak, felhatalmazta a katonai erőket vegyi fegyverek használatára, de nem az Egyesült Államok hosszú távú szíriai céljai elérése érdekében, hanem csak mintegy tárgyalási alapként, amelynek célja Bassár Aszad eltávolítása. Abban az időben Aszad elmozdítása volt az Obama-féle Fehér Ház kinyilvánított politikai álláspontja, viszont a katonai erő és a tárgyalásos politikai rendezés szétválasztásával, – mintha e kettő nem együtt működne – Obama garantálta, hogy a felhatalmazott katonai erő nem fogja átírni helyszíni erőviszonyokat, így ezáltal nem is gyengíti Aszad tárgyalási pozícióját.

Tudta, hogy az USA és szövetségesei nem engedélyeztek elegendő katonai erőt ahhoz, hogy megváltoztassák a helyszíni erőviszonyokat, ezért legyűrte a lázadó erőket, és közben félmillió honfitársával végzett.

Ukrajnában most hasonló dinamika zajlik, a Biden-kormány szankciókat és nemzetközi nyomást követel, miután Moszkva már megtette a maga lépéseit. Elmúlt az az idő, hogy nyomást gyakorolhassunk Putyinra, és kijelenthessük, hogy Ukrajna megtámadása „vörös vonal” lenne. Biden most már nyilvános alkudozásra kényszerül európai szövetségeseinkkel a szankciók kapcsán, amelyek minden bizonnyal felhígulnak, tekintettel Európa Oroszországtól való energiafüggőségére. Bármit is találnak ki, az nagyon keveset változtat a tényeken, és egyáltalán nem akadályozza meg Putyin Ukrajnával kapcsolatos további terveit.

Fotó: John Lamparski / NurPhoto / NurPhoto via AFP