Mese a zöld szélerőműparkról

„Egyszer volt, hol nem volt, ott, hol Csipkerózsika aludta álmát s a Grimm-fivérek gyűjtötték meséiket, volt egyszer egy mondák övezte, érintetlen, sűrű erdő. Tekintélyes famatuzsálemek fotoszintetizáltak benne szorgosan, kötötték megfele a szén-dioxidot, ahogy illik; a rohanó, zajos hétköznapokból menekülő városlakók hallgatták ott a madárcsicsergést, kibocsátásmentesen lelve felüdülést a vaskos bükkök között, távol a modern civilizáció minden zavaró jelétől. Egyedüli tereptárgyként Csipkerózsika XV. századi kastélya sejlett fel az erdőszélen, épp csak azért, hogy teljessé tegye a romantikus hangulatot.

Mígnem egy vészterhes napon jött a Nagy Zöld Szellem az ő terebélyes szemellenzőjével, és felkiáltott:

Hohó! Mennyi-mennyi hektár, ahol csak a lazsálás megy: vörös kányák, fehér szarvasok és nagyfülű denevérek lebzselnek itten nap mint nap, miközben sudár szélturbinák is termelhetnék a hasznosabbnál hasznosabb kilowattokat (valamivel csak működtetni kell a citrusprést és a távirányítású rolót).

Úgyis végzett némi pusztítást a fák körében két korábbi vihar – szinte fel se tűnik, ha rácsatlakozunk a meglévő veszteségekre, és a szent klímacél érdekében utakkal szabdaljuk szét az eddigi egybefüggő erdőterületet (Európa egyik legsokszínűbb biotópját), beleöntünk a talajba jó sok ezer tonna betont, valamint lekapunk még néhány fiatalabb fát. Konkrétan így, első körben »extrém keveset«: bükkből csupán 250-et, plusz még egy nagyobb tétel lucfenyőt, de az részletkérdés. A legidősebb kinyírandó bükk 195 éves, ám neki is meg kell értenie, hogy áldozatok nélkül nincs győzelem.”

Nyitókép: Pixabay, klímatüntetés Berlinben