A szent felé egy deszakralizált világban – advent 4.

Ember helyett fogyasztó, társadalom helyett piac – jellemezte a globalista világ megközelítési módját a Mandiner Esten Bese Gergő. Katolikus pap barátom – sokunkhoz hasonlóan – úgy látja, mostanra kikoptak az ünnepek, mert a nihilista hevület nem látja értelmüket, instant világunk pedig nem úgy épül fel, ahogy a lelkek java kívánná. Javakról szól persze, de egészen másfélékről… 

Régi pesti vicc, miszerint „A kormány a javadat akarja – ne add oda neki!”. Mindkét oldal szerint „a másik” regnálása alatt honosodott meg, a pesszimisták szerint pedig mindig aktuális. De ha megengedjük magunknak a luxust, hogy távolabb lépjünk kissé (márpedig vasárnap engedjük meg magunknak egészen nyugodtan!), s így szemléljük a világot formáló erők mozgását, mégiscsak azt láthatjuk, hogy vannak valódi törekvések arra vonatkozóan, hogy ami igazán javunkra van, azt elvegyék, s vannak védők, akik állnak a vártán, s megtesznek mindent, ami tőlük telik. S ha van cseppnyi józan eszünk, a védők mellé állunk. 

A deszakralizált, mítosztalanított világ egyre inkább azt szolgálja ki, amit XVI. Benedek pápa következetesen „a halál kultúrájaként” említett, amely elragadja azt, ami üdvös, s amely nem sok jót ígér gyermekeinknek. Ezen a ponton pedig ismét Gergő atya intése jut eszembe; fontos találkozásra készülünk, lassítsunk, álljunk meg, csöndesedjünk el, hallgassuk meg egymást. Akkor is, ha a másik nem azt mondja, amit hallani szeretnénk, ha a beszélgetések eleje nehéz és fájdalmas. Meg kell tennünk ezt a lépést egymásért és önmagunkért. Emberi kapcsolatainkért, az élet kultúrájáért.

Nem az lesz az emlékezetes a néhány nap múlva elérkező ünneppel kapcsolatban, hogy hány féle sütemény került az asztalra, s pontosan illett-e a bor a húshoz. Nem közhelyes gondolkodás, hanem megélt tapasztalat mondatja, hogy a gyerekeknek sem attól lesz varázslatos a karácsonyuk, ha sok ajándékot bontanak ki a fa alatt, sokkal inkább attól, ha azt az egyet-kettőt úgy bontják, hogy csillogó szemeiket a mieink fürkészik, ha megtanulnak várni és örülni, megállni, csodálkozni és gyönyörködni. Ha van még meseszerűen szép, gyermeki szívnek különösen kedves angyali csengőszó, családi ének és öröm, ha apa átkarolja anyát a fa mellett álldogálva, ha érzik; most valami nagy és fontos dolog történik. 

Közel vagyunk már, mindjárt megérkezünk. Annak sem kell legyintenie, aki még nem tette meg az igazán fontos előkészületeket. Ez a pár nap alkalmas arra, hogy pótolja. S aztán ott van az egész földi életünk, hogy felkészüljünk „a” találkozásra. Mert lehet, hogy megkísérlik végletesen deszakralizálni a világot (a javunkat akarván), de a szent attól még érintetlen marad.