...Szóval az őrület napi szinten bejelentkezik mostanában, mi pedig nézhetünk magunk elé újra és újra – de nem ám elképedésünkben, hanem úgy egyáltalán és eleve:
posztmodern létezésünk egy merő nézés, a meglepődés merőben totális hiánya immár.
Hitlerbajszos Orbán a Mancs címoldalán? Ez is csupán egy a temérdek semmi közül, minden mindennel kavarodik össze, ömölünk, nemde, egymásba is bele, lé a lébe, körvonalaink elmosódtanak, yo, itt páviánszívet ültetnek emberekbe, meg sertésmájat, a Libriben – legott – Hamvas Béla bátyánk mered és tekintget Oravecz Nóra bikinivonalára.
De azért mégiscsak maradnak bizonyos árnyalatok ebben a mindenre kiterjedő nem-meglepődésben – időről időre valamiféle különös módon differenciálódik a teljességgel szétáradó közöny, a zsibbasztó, mélyvénás érdektelenség. Önmagára emlékezik bennünk az izgalom, testvérek, ilyenkor; ontológiai karónvarjú horgadozik valahol mélyen legbelül, s:
enni kér halkan.