Az öttusa sírkövére

Az öttusa sportnak állítottak sírkövet. De kit temetünk valójában?

Nagy port kavart a nemzetközi sportvilágban az elmúlt napokban a hír, hogy az öttusa számait a Nemzetközi Öttusa Szövetség (UIPM) úgy változtatná meg, kivenné azok közül a lovaglást, s a helyére valamilyen más sportágat kíván tenni. A döntés óriási felhördülést váltott ki az öttusázók körében, az azon kívüli (laikus) társadalmat azonban kevéssé érintette meg a hír.

Első ránézésre talán joggal kérdezhetnénk, hogy miért is lenne ez a hír izgalmas a külvilág számára. Egy összetett sportágról van szó, amelynek egyik számát lecserélnék. Nem mindegy, hogy a lovaglás szerepel-e benne vagy valami más?

Ha öttusát akarunk, akkor annak a szabályai szerint kell játszanunk. A helyzet azonban az, hogy itt az öttusáról csak a felszínen van szó. S ennek megfelelően az ügy sem csak az öttusázók ügye. A lovaglás helyére – funkcionális értelemben s némi cinizmussal – sokféle sportágat be lehetne tenni, amely hasonló mértékű és típusú erőfeszítést igényel. Egyetlen probléma van csak mindezzel: onnantól kezdve ezt azösszetett sportágat nem lehet öttusának hívni. Ha öttusát akarunk, akkor annak a szabályai szerint kell játszanunk. Aki a név megtartásával valamely intézmény belső lényegét, tartalmát, összetételét tagadja, az az intézményt árulja el. Nem csoda hát, hogy jelen sorok írásakor már az ezret is meghaladja azoknak a nemzetközi szinten is jegyzett öttusázóknak a száma, akik nyílt levélben követelik a nemzetközi szövetség elnökségének lemondását. Ők ugyanis pontosan tudják, hogy őket bizony elárulták. Az ő sportjukat, a szenvedélyüket, azt, amelyre gyermekkoruk óta készülnek, s amiben való kiteljesedésük érdekében nap mint nap edzenek.

Az elnökség azzal érvel, hogy a változás a sportág érdeke, ugyanis nagyobb nézettséget kívánnak elérni az öttusa számára. Csakhogy ezzel a lépéssel éppen tönkreteszik, nem pedig megőrzik a sportágat, amelyet képviselniük kellene. Az öttusa egy régi katonai hagyományokból táplálkozó sport: futás, vívás, lovaglás, lövészet, úszás. Egy olyan tradicionális sportág, amely az olimpia szellemiségéhez egyik legjobban illeszkedő összetett versengési területet jelent. S éppen ezért az öttusa számai nem helyettesíthetőek nemhogy akármivel, de semmi mással sem.

Ahogyan formai követelmény, hogy az öttusa öt számból álljon, úgy tartalmi követelmény, hogy ez az öt szám éppen az legyen, amely legjobban kapcsolódik a jó katona eszményéhez, úgy, ahogy az több mint száz éven át történt. A nézőszámra vonatkozó érvelés ezért nyilvánvalóan csak arra való, hogy elleplezze: a nemzetközi szövetség elnöksége megfutamodott az elől, hogy megvédje a sportágat, amelyet rá bíztak. 

Mi történt ugyanis? A tokiói olimpián Annika Schleu német versenyző edzője a nekik sorsolt lovat dühében megütötte, miután az állat ellenszegült, és a versenyző elesett az eredményes verseny lehetőségétől. Az UIPM elnöksége akkor nyomban úgy nyilatkozott, hogy munkacsoportot állít fel annak érdekében, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő.Majd, bárkivel való konzultáció nélkül eldöntötték, hogy 2028-tól, a Los Angeles-i olimpiától kezdve többet nem szerepel a lovaglás az öttusa sportágai között.

Ilyen előzmények után nem nehéz azt gondolni, hogy a nézettségre hivatkozó magyarázat ürügy csupán arra, hogy fenekestül felforgassanak egy hagyományos sportágat és ezzel eltöröljék a múlt egy szeletét. Mindez pedig – nyugodtan mondhatjuk – a cancel culture egy újabb megnyilvánulása, amely a szemünk láttára semmisíti meg történelmünk egy újabb részét, hallgatólagosan arra hivatkozva, hogy az állatokat így bizonyosan nem érheti bántódás.

A helyzet azonban ezzel szemben az, hogy az állatoknak nem azzal teszünk jót, hogyha eltávolítjuk őket az embertől, hanem azzal, ha magunkban és általában a társadalomban is tudatosítjuk azt, hogy minden társas viselkedésnek, így az állatokkal való kapcsolatoknak is megvannak a maga szabályai, amelyeket be kell tartani.

kultúrától, hagyományoktól és végső soron az emberi viselkedéstől. A német edző nyilvánvalóan helytelenül járt el és ezért a sportág szabályai szerinti megfelelő büntetést érdemel is. Na de mégis mi köze egy ember helytelen viselkedésének ahhoz, hogy a lovaglás része-e az öttusának vagy sem?

Ember és állat kapcsolatának természetes alapja, hogy az ember irányít, ő fogja be munkára, termelésre, vagy éppen kikapcsolódásra az állatot. És teszi ezt felelősséggel és szeretettel, mert tudja, hogy történetileg az élete függ tőle: ha a kutya nem őrizte a nyájat, az szétszaladt, ha a vadászaton nem helyénvalóan viselkedett, a vadászat kudarcba fulladt, ha a marhát nem takarmányozta megfelelően, az nem adott tejet, s végül, ha a lovat ütötte, az zabolátlanná vált, megmakacsolta magát, vagy akár súlyos sérülést is okozott az embernek.

Éppen ezen felismerés miatt az állatokkal valófoglalatoskodásnak is megvannak a maguk szabályai: azöttusázók pontosan tudják, hogy a ló nem olyan, mint a kerékpár. Nem akkor veszem elő, amikor akarom, mert nem áll el fél évig a garázsban, ha épp nem akarok vele foglalkozni. A lóhoz minden egyes nap ki kell menni, gondozni, ápolni, mozgatni, etetni kell. És ennek révén

A(sport)társának tartja, akivel együtt kell mindent megtennie a közös sikerért – legyen az sportsiker, vagy csak az együttlét öröme -, ahogy az állat is mindent meg fog tenni, erejétől és képességeitől telhetően ugyanezért. 

Az ilyen lépések ugyanis elszakítják azt az ember és állat közötti kapcsolatot, amely az emberiség történelme során természetes módon kifejlődött. Ezek a döntések mesterséges beavatkozások egy szervesen kifejlődött állapotba, s újabb lépést jelentenek a társadalom természetellenes átrendezésefelé. Az állatok (és az ember) javát ugyanis nem az szolgálja, ha nem foglalkozunk velük, azt állítva, hogy így biztosan nem tudunk majd kárt tenni sem bennük: épp ellenkezőleg! Ahogyan az emberi kapcsolatokban sem a félelem, a távolságtartás, az atomizálódás, és a bezárkózás lenne a természetes, hanem a nyitottság és a törődés, úgy az állatokkal is bánnunk kell, mégpedig tisztességesen, a „szakma szabályai szerint”.

Ideje felismerni, hogy nem természetes társas (emberi és állati) kapcsolatainktól kell tartanunk, hanem éppen azok hiányától.

Mégpedig attól, mi lesz, ha ez az ésszerűtlenség tovább folytatódik, s ahelyett, hogy kapcsolataink szabályainak betartásával valóban élnénk az életünket, elkezdjük a természetest kiiktatni abból.