Gégény és a többiek: az újabb kori békepapokról

Szörnyen izgalmas a magyar sajtó viszonya a kereszténységgel. A kollégáink egy része nyíltan keresztényellenes, így tehát azon, hogy a 444 azzal gúnyolja a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, hogy úgysem tudja senki, mi az az Eucharisztia, egyáltalán nem kell meglepődni. Teljesen megszokott. Utálják a hitünket, és kész, mindennel szemben állnak, amik a keresztény hit alapjai, számukra az egyház egy pedofilok üzemeltette közpénzszivattyú. Tiszta sor.

De van a magyar médiának egy sokkal alattomosabb része, amely sportot űz ugyan a keresztény hit cikizéséből, de közben ezerrel keresi a békepapokat. És meg is találja. Mert mindig megvolt, megvan és meg is lesz a magyar keresztény közéletben az a három sértődött, alultájékozott vagy szimplán csak naiv zélóta, akik odaállnak a kórusba a pogányok közé, és jó hegyeset köpnek az Anyaszentegyházra

Amikor Kálmán Olga még csak független és objektív módon volt DK-s, nem pedig főállásban, mint manapság, rendszeresen megetette ezzel a maszlaggal az egyébként rendkívül hasznos munkát végző Hodász András atyát. Aztán Perintfalvi Rita teológiai doktor, aki egyszer úgy megsértődött valakire a magyar katolikus egyházban, hogy azóta sem leli a Bibliáját, s most a gazdag, csak tökéletesen üres osztrák templomok biztonságából értekezik a baloldali sajtó hasábjain és képkockáin arról, hogy a közvetlenül a Sátántól származó transzneműségról voltaképpen van-e az egyháznak egyáltalán elítélő véleménye. És most jön Gégény István hitoktató, a Szemlélek lapigazgatója, ezer meg egy keresztény projekt motorja és vezetője, s páros lábbal beleáll a Telexen a budapesti eucharisztikus kongresszusba.

Ennek pedig jelentősége van, mert valakinek már megint nem sikerült átlátnia az ellenség stratégiáját. Pedig az rendkívül egyszerű, ugyanaz, mint a táliboké: ők a naiv amerikaiak pénzéből győzték le Amerikát, a keresztényellenes erők meg naiv keresztények segítségével igyekeznek legyőzni a kereszténységet. Társutasokkal, ha úgy tetszik, akik képesek úgy tenni, mintha a kereszténység politika felett lebegő segélyszervezet lenne, melynek egyetlen dolga enni adni az éhezőknek, meg közben minden pokol felé robogó bűnöst meggyőzni arról, hogy robogjon csak szépen tovább, ahogy eddig tette, mert az Isten így is-úgy is szereti. (Ami persze önmagában igaz, szeretni végtelenül szeret a mi Urunk mindenkit a transzneműektől Gyurcsány Ferencig, de az üdvösségnek a keresztény teológia minden iskolája szerint van még ezen kívül néhány apró feltétele.)

A társutasok nem értik, századszorra, ezredszerre sem értik, hogy

Nem pártszinten, mert ahhoz valóban semmi köze – hanem értékszinten. Amint az egyház kivonul a politikából, győztek a pogányok. Ez ilyen egyszerű.

De vissza Gégény István szövegéhez. „Barát és ellenség, harmadik lehetőség nem létezik – nem is olyan bonyolult a Nemzeti Együttműködés Rendszere néven emlegetett koncepció lényege” – írja felütésében Gégény, majd mindjárt meg is cáfolja magát, jelezve, hogy vannak olyan ismerősei, akik úgy politizálnak kormányzati színekben, hogy a NER „totalitárius eszméivel” közben nem értenek egyet.

Azaz mintha mégis volna lehetőség úgy megmaradni a magyar jobboldalon, hogy az ember közben nem hord narancsos szemellenzőt, tehát az az állítólagos eszme talán mégsem annyira totalitárius. Na mindegy.   

mert egyrészt „a bértollnokok kendőzetlen indulatossággal próbálták a vallási vezetőt az elmúlt években migránssimogatónak, demens vénembernek, libsinek, sorosbérencnek, a szabadkőműves páholyok beépített emberének címkézni, aki még arra sem méltó, hogy kereszténynek nevezzék”; másrészt pedig a kormányoldal mégiscsak azt szeretné, ha a pápa minél többet maradna Magyarországon, szolgálandó azt az orbáni narratívát, hogy Magyarország hívő népe és vitéz vezetői a kereszténység védelmezői Európában.

Ez Gégény tételmondata, egyetlen valódi állítása, egyben az ürügy arra, hogy a Telex hasábjain is előadhassa a Magyar Hangon napjában hatvanszor olvasható, sablonos, „európai értelemben vett keresztény” orbánozást, mely a cikk fennmaradó részét kitölti. De ha Gégény valóban nem érti a magyar jobboldal Ferenc pápához fűződő viszonyát, örömmel elmagyarázom neki.

Történt ugyanis, hogy a kapitalista gazdaság lehetővé tette a fenti mondatok gazdáinak, köztük Bayer Zsoltnak és Bencsik Andrásnak, hogy ne legyenek a római pápa hűbéresei; az egyház és az állam különválasztása óta pedig Orbán Viktornak – például Richelieu bíborossal ellentétben – lehetősége van úgy politizálni, hogy közben nem pap, püspök vagy bíboros, azaz nem az egyházi hierarchia része. Mivel tehát Ferenc pápa sem a jobboldali sajtónak, sem a magyar kormánynak nem főnöke (vö. invesztitúraharc),

A magyar jobboldali hagyomány pedig – ellentétben például a brüsszelivel vagy az amerikaival – különválasztja a személyt az általa betöltött tisztségtől.

Így fordulhat elő, hogy nekem és sok társamnak jogunk van abbéli véleményünkhöz, hogy a civilizációs harc kellős közepén a katolikus egyház műveltebb, tapintatosabb és megfontoltabb pápát érdemelne Jorge Bergogliónál, de tiszteljük Ferenc pápában Róma püspökét, Jézus Krisztus földi helytartóját, a Szentlélek segedelmével kiválasztott katolikus főpapot, s látogatását megtiszteltetésnek vesszük. Ha valaki, hát Joe Biden valóban demens vénember, de az amerikai elnökben is tiszteljük legfőbb katonai szövetségesünket és az őt megválasztó népet. Vlagyimir Putyin pedig hiába ex-KGB-s posztkommunista, amikor hozzánk látogat, az orosz népet tiszteljük benne.

mert az több az azt betöltő személynél. Ezt a hozzáállást bárki megengedheti magának, aki a katolikus hierarchiában elöljáróinak, s rajtuk keresztül Ferenc pápának nem fogadott engedelmességet. Gondolhat cifrákat az ember Veres Andrásról, Balog Zoltánról és Hortobágyi Cirillről is, s közben tisztelheti bennük a katolikus püspökkari konferencia elnökét, a dunamelléki református püspököt és a pannonhalmi főapátot.

Ilyen egyszerű a magyar jobboldal viszonya Ferenc pápához: semmi nem akadt a torkán senkinek, s mindaddig, amíg a pápa egy adott kijelentéséhez hozzá nem teszi, hogy ezt tévedhetetlenségének tudatában nyilatkoztatta ki, az általa mondottakkal is bátran vitatkozhat, aki akar.

Eddig Gégény István részéről a legitim kérdésfelvetés, innen már a gyalázkodás következik, felváltva a jobboldal és a keresztény magyarok ellen. Gégény szerint ugyanis a NER „politikai termékből kezd vallási jellegű szerveződéssé formálódni”, Orbán Viktor „messianisztikus személy”, szövetségesei „próféták”, s szavukkal szemben „a rációnak, a logikának alárendelt szerepe van”. Azaz

hanem Orbán Viktor szagolja ki ciklusról ciklusra egyre jobban, hogy mit gondolnak a világról a magyarok. Akár hiszi Gégény István, akár nem, „messianisztikus személyként” a magyar jobboldaliak hívő része egyedül Jézus Krisztust tiszteli – Orbán Viktort pedig ráció és logika alapján látja a maga és hazája számára legmegfelelőbb vezetőnek a mai választékból.

Aztán nekiáll Gégény István propagandistázni is egy szaftosat: szerinte azzal, hogy a magyar baloldali médiát az egyházban kizárólag a pénz és a maroknyi pedofil pap érdekli, semmi gond nincs a világon, sőt, „lassan megtanulhatnák a klerikusok is, hogy a valódi sajtó alapvetően az igazsággal, a valósággal foglalkozik, még ha sajátos érdekei, értékrendje mentén teszi is ezt”. Ennél a mondatnál csókoltatják csak igazán Gégény Istvánt a kommunistákkal megalkuvó békepapok, akiknek semmi gondjuk nem volt azzal, hogy a pártállami Népszabadságot is épp ugyanez a két dolog érdekelte az egyházban. Akinek nem tűnik fel az, hogy ha a jobboldali média nem lenne, az egész egyházi tevékenység oktatásostól, közösségszervezésestől, segélyezésestől együtt csak negatív fényben jelenne meg a magyar nyilvánosságban, az ne képzelje magáról, hogy a magyar politikai pályán bármit is lát.

A magyar baloldali médiának, a gégényi „valódi sajtónak” nem „sajátos” az értékrendje, hanem pogány és keresztényellenes. Máshogy nem lehet tekinteni olyan médiumokra, amelyeknek Iványi Gábor politikailag hasznos törpeegyházán kívül

A közmédián van mit kritizálni, de a kereszténységüket nyíltan felvállaló újságírók által üzemeltetett, napról napra egyre népszerűbb jobboldali médiafelületeket „pártmédiázni” végtelen rövidlátásról tanúskodik.

S az írás végén ott van minden nyünnyögések legostobábbika, a „neresztényezés”, amely épp csak egy n-nel van arrébb az „eresztényezéstől”. Eszerint a magyar jobboldal álkeresztény, sőt mitöbb: maga előtt kürtöltető, korrupt farizeusok gyülekezete, mert korrekt a viszonya Kínával, Oroszországgal és Azerbajdzsánnal, mert Szijjártó Péter járt egy yachton, és valami okból kifolyólag ideírta Gégény a Fudan Egyetemet is. Utóbbival meg a külpolitikával kapcsolatban én kimondottan kevés iránymutatást találtam a Bibliában, hiába kerestem, úgyhogy feltételezhető, hogy a kínázással, ruszkizással és fudanozással csak a Telexnek akart a témához egyébként semmit nem konyító szerző udvarolni – de a felvetés többi részével igenis foglalkozni kell, mert annyira hazug, hogy nehéz a mélyére látni.

A 21. században egy politikai párt attól keresztény, ha tisztességgel viszonyul a keresztény egyházakhoz. Ha ellenség helyett partnert találnak benne a keresztény intézmények, célok és projektek, ha lehet vele oktatásban, idős- és beteggondozásban, lelkigondozásban együttműködni, és ha az országban olyan légkört teremt, amelyben jó kereszténynek lenni.

és Olaszországban látjuk, milyen az, ha egy mégoly erős egyház nem találja a kormányban szövetségesét. Végzetes.

A jó keresztény párt a kereszténység szövetségese a keresztényüldözés idején. Nem szórakozik az egyházi iskolák pénzével, nem vegzálja a gyónási titkot, nem emel piedesztálra keresztényellenes, kárhozatos nézeteket, és sem anyagilag, sem eszmeileg nem támogatja az LMBTQ-lobbit, a kereszténység esküdt ellenségeit. Nem nehéz eldönteni, hogy a mai magyar politikában melyik párt ilyen, és melyik nem az.

Minden egyébről majd döntés születik az utolsó ítéletkor, ne legyen senkinek kétsége.

A kereszténység érdeke szempontjából egy választás van. Ahogy Pogrányi Lovas Miklós filozófus írta pár hónapja a Kommentár hasábjain, „a konzervativizmus a kereszténység politikai formája”. A Telex és szellemi köre meg a szöges ellentéte. Pont.

Ha Gégény nem is látja át a baloldal keresztényellenes médiastratégiáját, mi igen – mert a magyar kereszténységgel ezt egyszer már megcsinálták. Megtörték a gerincét, ostoba érvekkel lejáratták, és hozzásimították az őt tönkretevő marxizmushoz. És ez többször nem történhet meg vele.

„Az a pár óra, amíg Magyarországon tartózkodik, az a pár szó, amit esetleg magyarul mond nekünk, sokak szívét megváltoztathatja” – reménykedik Ferenc pápával kapcsolatban Gégény István. Én is ebben reménykedem, gondoljunk bármit is a regnáló pápáról.

hogy a magyar kereszténység a nyugati álkereszténységgel ellentétben hű maradjon ahhoz, amilyennek Isten megalkotta, hogy ne váljon a politika csicskásává, sőt, épp ellenkezőleg – inkább ő formálja helyes irányban a politikát. És amíg Gégény István azt várja, hogy a pápa ellenzékivé teszi majd azokat, „akik ma még a NER bűvkörében élik az életüket”, én azért imádkozom, hogy a kereszténység ellenségei soha ne találjanak többet szövetségeseket a saját testvéreink közül. Hogy lássák meg a veszélyt a Gégény Istvánok és Perintfalvi Riták, és dolgozzanak a pogányság helyett végre inkább az egyházukért. Egy titkot elárulhatok: harmatgyenge hátbatámadásaiktól az egyház csak közelebb kényszerül a magyar jobboldalhoz, nem távolabb.

És egy végső üzenet egy ismert írásműből: „...mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból”.