A magyar katolicizmus sajátosságai egyértelműen kivehetőek voltak, kezdve Angelo Bagnasco nyitó szentmiséjével szeptember 5-én. A szertartás közben reverendák végeláthatatlan tömege borította el a Hősök tere kövét. Hagyományos magyar nép viseletet hordó néptáncosok léptek fel a színpadon – de csak a mise előtt, nem közben. A szentmise a nemzeti hagyományok legszebb elemeit vonultatta fel, de mindazok nélkül a vicces fordulatok nélkül, amelyek rendszerint jellemezni szokták a tömeges liturgiákat. Az oltáron lenyűgöző keresztrelikvia állt. Messziről furcsán hatott, de közelebbről egyértelmű volt, miért: magába foglalta minden magyar szent ereklyéjét a nyilvános szentségimádáshoz. (…)
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Magyarország újjászületésének és hite megmaradásának kinyilvánítása volt. Budapesten előzőleg 1938-ban tartottak eucharisztikus kongresszust – akkor a német katolikusoknak megtiltották a részvételt. Nyolcvanhárom évvel később a magyar katolikusok megnyitották a szívüket az Eucharisztia nyilvános tiszteletét, és nemzeti életük középpontjába helyezték azt – és fogadták a Szentatyát.
Ahogy szombat éjjel leszálltam a Hősök terén, egy középkorú magyar pár megkérdezte, honnan jöttem. Meghallván, hogy az Egyesült Államokból vagyok, és most Budapesten élek, a hölgy köszöntött, és annyit mondott, hogy Magyarország békés hely. A Nyugat imádkozzon, hogy ez így is maradjon.”