Világok találkozása: Kína és a Nyugat

Írta: Csák János közgazdász, üzletember; címzetes egyetemi tanár, Magyarország korábbi londoni nagykövete, a T-Mobile Magyarország és a MOL-csoport korábbi vezetője

2015 októberében sanghaji üzleti találkozóim után elzarándokoltam Hangzhou egykori császári fővárosba, amely ma Kína egyik legdinamikusabb gazdasági központja. Látni akartam az 1700 éve egy patakvájta szorosban alapított „A Lélek megnyugvása” (Ling-Yinsi) buddhista kolostortelepet. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miként élte túl ez a lenyűgöző hely a kulturális forradalom pusztítását. Meglepődtem a kínai egyetemista idegenvezető válaszán: Zhu Enlai, Mao Zedong miniszterelnöke megakadályozta, hogy a vörösgárdisták lerombolják, Deng Xiaoping, a modern Kína megteremtője pedig visszajárt ide „lelkigyakorlatra”. Megkérdeztem a lányt, hogy neki mit jelentenek a templomok és a fennebbvaló?

Pekingből vonattal érkeztem Sanghajba. A vonat az 1.318 km-es távot, egy megállóval Nanjingban, 300 km/órás sebességgel 4 óra 48 perc alatt teljesítette (a Koppenhága-Párizs 1250 km-es táv vonattal 17 óra). A 2017-ben 180 millió utast szállító vonalat 2008-tól három év alatt építették meg 32 milliárd dollár költséggel, az adózott eredmény 2015-ben elérte az 1 milliárd dollárt. 

A kommunista vezető kolostorba jár lelki elmélyülésre, a fiatal kínai a hitelkártyájában hisz, Kínában működik a világ tíz leggyorsabb vasútvonala közül három. Miféle kommunizmus ez?

A kínai vezetők ismerik és tisztelik hazájuk kulturális örökségét, a kínaiak szabadon utazhatnak, bárhol a világon dolgozhatnak, az alkotmány rögzíti a magántulajdonhoz való jogot. A GDP kétharmadát magántulajdonban lévő cégek állítják elő. A pénzügyi rendszerben a kereskedelmi bankok mellett a tőzsde játssza a főszerepet. Világszínvonalú egyetemeik vannak, de bárki mehet tanulni bárhová a világban, sőt ezt még ösztönzik is.

Mi történik Kínában? Milyen történeti-kulturális folyamat tanúi vagyunk? Miféle észjárás és szervezés révén képes Kína többezer év után is megőrizni életvilágát? Hogyan értelmezhető mindez nyugati szemmel?

A válaszhoz jó, hogy megfogadjuk a néhai Roska Tamás tanácsát: „Ha nem tudunk kellőképpen elvonatkoztatni, nem fogjuk tudni feltenni a fontos kérdéseket, mert csak a jelenségekre kérdezünk rá, és nem a lényegre... szükségünk van bizonyos mértékű absztrakcióra ahhoz, hogy megértsük a tágabb összefüggéseket. Különben leragadunk a részleteknél.” 

*

A Nyugat és Kína

Az Európa és Kína, illetve India közötti kereskedelem több mint kétezer éves múltra tekint vissza. A nyugati arany, ezüst és gyapjú ellenében szállított keleti selyem, porcelán és fűszerek a Xi’an egykori fővárost és Rómát összekötő, 7500 kilométer hosszú Selyemúton zajlott az Oszmán Birodalom 14. századi felemelkedéséig. A szárazföldi út bezárultával a forgalom portugál, spanyol és holland szervezésben áttevődött a Dél-kínai-tengerre és az Indiai-óceánra. A világ vezető hatalmává emelkedő angolok a 18. században kezdtek komolyan érdeklődni Kína belső viszonyai iránt. A 19. századra súlyos érdekkonfliktus alakult ki, ugyanis a nemesfém fogytán más árukkal kellett volna fizetni a növekvő kínai tea és egyéb importért. 

Qianlong kínai császár így írt III. György angol királynak 1792-ben: „Mennyei Birodalmunk bőségesen rendelkezik minden szükséges jószággal, nem szenvedünk hiányt semmiben, nincs szükségünk a külföldi barbárok termékeire”.

a „Mennyek fia”. Az angolok ugyanakkor alaposan feltérképezték a kínaiakat, tudták, hogy a mindenkori császár legitimitása, származására tekintet nélkül, addig tart, amíg a biztosítja a belső békét, az ország biztonságát és népe megélhetését. Azt is érzékelték, hogy a kínai elit abban az álomban ringatja magát, hogy képes ellenállni nekik. Az a Palmerston fémjelezte vélemény alakult ki, hogy Kína alsóbbrendű, hanyatló, korrupt és despotikus kasztrendszer, amit „csak” a szokás és a hagyomány tart össze, a császárnak pedig nincs ereje megvédeni a hatalmát.

Így az angolok nem nyugodtak bele az elutasításba. Thuküdidész szerint az emberek három okból indítanak háborút: érdekből, félelemből vagy becsületből. Az angolok 1839-ben gazdasági érdekből indítottak háborút Kína ellen. A kínaiak visszautasították az ipari termékeket, ezért az angolok úgy döntöttek, hogy az Indiában olcsón megtermelt, de vallási okokból nem fogyasztott ópiummal fizetnek. Az ópium katasztrofális társadalmi hatásai miatt fellázadó kínaiakat a két ópiumháborúban (1839-42, 1856-60) megtörték. Az angol elképzelés szerint Kínát oly módon darabolták volna fel az európai hatalmak, mint Afrikát. Ebből annyi valósult meg, hogy

A kínai történelem rövid időn belül ismét igazolta Thuküdidészt: a megalázott boxerek (kínai harcművészek) becsületből lázadtak fel a külföldi uralom ellen 1901-ben. Az újabb megalázó vereséget követően is számos kudarcba fulladt kísérletet tettek önbecsülésük visszaszerzésére és a betolakodók kiszorítására a császárság megreformálásától a köztársasági államformán át a kommunista utópiáig.

Rá kellett azonban jönniük arra, hogy az önfeláldozás nem elegendő az önrendelkezés visszaszerzéséhez, ez csakis gazdasági erővel, modernizációval érhető el. 

Ennek a kettős kihívásnak megkülönböztetése segít megérteni a Maót Kínában máig övező tiszteletet. A kínai gondolkodásmód évezredes logikai tézise a „köztes harmadik”, amely szerint bármely helyzetben sokféle szempontot, lehetőséget lehet és kell is mérlegelni. A kínaiak szemében Mao véget vetett a megaláztatásoknak, helyreállította az önrendelkezést, az egységes írás bevezetésével integrálta az országot, s mindezért tisztelik. Ugyanakkor mérhetetlen szenvedést okozott a európai szovjet kommunizmus erőltetésével, aminek lényege Jean-Paul Sartre 1968-as megfogalmazásában az, hogy „le kell rombolni a hierarchiákat, és ezzel megszüntethető az emberek közötti függőségi rendszer”. Mao programja nyomán milliók haltak meg, a gazdaság pedig összeomlott.

Kínában ma többnyire katasztrófának tartják az 1959-1976 közötti időszakot. Amikor Mao 27 éves uralom után 1976-ban meghalt, a többször félreállított Deng Xiaoping vezetésével rövid úton megszabadultak az utópikus állam- és gazdaságszervezéstől, letartóztatták a Mao nevében önkényeskedő Négyek Bandáját, özvegyét halálra ítélték, amit később életfogytiglanra enyhítettek. A Kommunista Párt 1981-ben kimondta, hogy „Mao a felelős a tartós és súlyos károkat okozó kulturális forradalom pusztításáért, nem értette meg a kínai társadalom problémáit, összekeverte azt, hogy mi a jó és mi a rossz”.

A 2000-es évekig uralkodó maradt az a nézet is, hogy Kína nyugati segítségére szoruló szegény, a szűkös erőforrásokért kíméletlen harcot folytató ország volt és marad. 

Ez a vélekedés részben egybeesett a józanul gondolkodó kínaiak érzékelésével. Deng és szövetségesei felmérték, hogy az önrendelkezés megőrzéséhez és a fejlődéshez gazdasági erő kell, hiszen a „mennyei küldetés”, a külső és belső tekintély csak addig tart, amíg képesek biztosítani a belső békét, az ország biztonságát és a nép megélhetését.

De mégis, hogyan voltak képesek ezt a földrajzilag és népességben hatalmas, szegény, dezintegrálódott országot 2020-ra a világ sok tekintetben élenjáró, kirobbanóan dinamikus hatalmává tenni?

*

Kína és a kínaiak

Kínát csak az ökológiai és geopolitikai helyzet, valamint az ezek nyomán kialakult társadalom- és gazdaságszervezési észjárás és államfelfogás tükrében érthetjük meg.

Ökológiai adottságok

Kínában sok minden változott az évezredek alatt, a szélsőséges geológiai és környezeti viszonyok azonban nem. Kína nehezen járható hegyekkel, folyókkal, sivatagokkal szabdalt, a közlekedési és hírközlési folyosók létrehozása óriási befektetést igényel. A rendszeres földrengések, árvizek és a szárazság súlyos emberi és anyagi károkat okoznak, és folyamatos újjáépítést követelnek. Az 1976-os tangshani 7,6-os erősségű földrengésben kétszázötvenezer ember vesztette életét. A 2008-as sichuani 8-as földrengésben 90 ezer ember halt meg, 110 ezer négyzetkilóméternyi terület dőlt romba, az ott élő 15 millió ember egyharmada maradt otthon nélkül. Kínát a Sárga-folyó, a Jangce és a Gyöngy-folyó élteti, azonban az egyenetlen csapadékeloszlás miatt

A 2020 nyári árvizek 64 millió embert veszélyeztetettek, 5 millió embert kellett kitelepíteni, és óriási mezőgazdasági kár keletkezett. Ugyanebben az évben volt az utóbbi tíz év legnagyobb szárazsága Yunnanban, ahol 1,5 millió ember és 400 ezer haszonállat maradt ivóvíz nélkül. 

A létfeltételek megteremtése ilyen ökológiai körülmények között évezredek óta csak nagyszabású csatornák, gátak, utak és kikötők építése révén biztosítható. Ennek példája a kelet felé ereszkedő Sárga-folyót és a Jangcét észak-dél irányban összekötő, 1800 kilométeres (a Budapest-Berlin táv 900 kilométer), öntözési, árvízvédelmi és szállítási célokat szolgáló Nagy Csatorna, amelyet a Kr.e. 6. században kezdtek építeni. Mai példa a világ harmadik leghosszabb folyója, a Jangce ivóvízellátási, árvízvédelmi, öntözési, energiatermelési, közlekedési beruházási programja. A Jangce vízgyűjtő medencéje a Tibeti-fennsíktól Sanghajig Kína területének mintegy 20 százalékát foglalja el, itt terem a gabona 35, a rizs 70 százaléka, és itt található az erdők 31 százaléka. A Jangce deltájában él Kína népességének 10 százaléka, itt termelik a GDP 25 százalékát és itt zajlik az export-import 30 százaléka.

Geopolitikai adottságok

Kínában sok minden változott az évezredek alatt, a geopolitikai helyzet azonban nem: a Sárga-folyó és a Jangce termékeny térségében kialakult, han nemzetiségű Kína mérete és kulturális teljesítménye révén megkerülhetetlen hatalommá vált a Himalájától a Turáni-alföldön és Délkelet-Szibérián át Indokínáig és a Dél-kínai-tenger térségéig. A hegemónt azonban csak addig tisztelik, amíg képes biztosítani a stabilitást a befolyási övezetében. 

Kína a következő helyzettel néz szembe évezredek óta: az északnyugati térség életfontosságú kereskedelmi ütőér, itt haladt az ősi Selyemút, ezt a térséget kellett biztosítani a hunok és mongolok támadásaival, később az 1800-as évektől a Közép-Ázsiában térfoglaló angol, orosz és német behatolással szemben. Ma itt vezetnek az olaj- és gázvezetékek Közép-Ázsiából és az Arab-öbölbeli Gwadarból Xinjiang Ujgur Autonóm Régión át. Ez a térség az Övezet és Út vasúti gerincének első nyugati állomása. Tovább haladva Kína északkeleti régiója is fontos energiafolyosó, itt fut be a 3 ezer km hosszú, a 400 milliárd dollár költségű „Power of Siberia” gázvezeték.

benne a kínai termékek 40, a japán termékek 42, az amerikai áruk 14 százaléka (2016), valamint itt halad át a kőolaj egyharmada, a folyékony gáz kétharmada.

A térség egyensúlyának záloga az, hogy mindenki sokat veszítene, ha fennakadás lenne a Malaka- és a szingapúri szoros forgalmában. A zavartalan forgalmat konkrétan az USA biztosítja a QUAD (Ausztrália, India, Japán) országokkal együttműködve.

Kína térségbeli érdekeltségét tovább erősíti, hogy Délkelet-Ázsiában nagy létszámú, gazdasági kulcsszerepet betöltő kínai diaszpóra él, gyakran muzulmán többségű országokban. 

Az Indiával és az ASEAN országokkal (Thaiföld, Mianmar, Laosz, Kambodzsa, Vietnám, Malajzia, Brunei, Szingapúr, Indonézia, Fülöp-szigetek) fennálló kapcsolatokat kényes egyensúly jellemzi, amelyet tetéz, hogy a Dél-kínai-tenger alatt 2,5 ezer milliárd dollár értékű szénhidrogént feltételeznek. Kína arra számít, hogy az ASEAN-országok, ha választani kell, a közelebbi szomszédot, vagyis Kínát választják a távoli ígérettel szemben.

mert annak költségét senki más nem fizetné meg helyettük. Ezt nevezik Ázsiában a politika ragacsosságának: bármilyen nagy is a feszültség, el kell kerülni a törést. Ennek jele, hogy a dél-kínai-tengeri súlyos feszültségek ellenére Vietnam 2019-ben ismét megerősítette az „egy Kína” elv elfogadását, ami egyébként megfelel a Tajvant „nem-hivatalosan” elismerő amerikai formulának.

Az ASEAN-országok nem akarnak beszorulni az USA-Kína konfliktusba, vagy eszközül szolgálni bármelyik félnek a másikkal szemben. Inkább versenyeztetik őket saját biztonsági és gazdasági érdekeiknek megfelelően. Kína ebben tesz gesztusokat infrastrukturális kezdeményezésekkel, és a covid-járványban vakcinák és pénzügyi segítség nyújtással.

Végül lássuk a délnyugati térséget. Az ember legfontosabb földi erőforrása az ivóvíz. Az emberiség 20 százalékának ivóvízellátását a Tibetben eredő folyók biztosítják, itt található a világ harmadik legnagyobb vízbázisa a Déli- és az Északi-sark után. Kína vízellátásának gerince a Himalájában eredő Sárga-folyó és Jangce. A Himalájában van India szent folyójának, a Gangesznek és mellékfolyóinak a forrása csakúgy, mint az Északkelet-Indiát és Bangladest ellátó Brahmaputrának. Itt ered Mianmar vízellátását biztosító Irrawaddy és Salween. A Mekong vízhozamán Kína után Laosz, Thaiföld, Kambodzsa és Vietnam osztozik. Pakisztán legnagyobb vízforrása a tibeti Indus és mellékfolyója, az ugyancsak tibeti, Indián áthaladó Sutlej. A világ más vízellátási konfliktusai, például a Jordán folyó körüliek ismeretében talán nem szükséges hangsúlyozni a vizek geopolitikai jelentőségét.

A háború alternatívája ősidők óta egyrészt a közös nyelvben, kultúrában gyökerező barátság, másrészt a kereskedelmi vagy más érdekindíttatású megállapodás.

a térségükben. Jó példa erre a hun és mongol támadások megállítása, és a Selyemút védelme céljából a Kr.e. 700-tól 2400 éven át folyamatosan bővített, 8 ezer kilométeres Nagy Fal, amely az emberiség legnagyobb épített alkotása. A betörő és területfoglaló mongolokkal szemben végül katonailag alul maradtak. 1271-ben el kellett fogadniuk kínai császárnak Dzsingisz kán unokáját, Kublaj kánt. Az így létrejött első nem-han kínai császári dinasztia, a Yuan-ház és a han kultúra együttéléséből egy továbbra is kínai dominanciájú birodalom élt tovább.

*

Társadalom- és gazdaságszervezési észjárás

A vázolt ökológiai és geopolitikai adottságok alakították a kínai észjárást az évezredek alatt. Ennek első jellemző vonása, hogy a család és a közösség egysége előbbre való, mint az egyéni ambíció.

A második, hogy az életben érdemes kiegyensúlyozottságra és harmóniára törekedni, a tökéletes megoldás illúzió.

A harmadik, hogy bár az egység és az egyensúly sohasem tökéletes, de szakszerűségre és módszerességre kell törekedni, aminek alapja a tekintély, valamint a hierarchia és viselkedési szabályok tisztelete. Az egység, az egyensúly és a tekintélytisztelet összefonódó követelménye éppúgy érvényes a hétköznapi családi életben, mint a közösség irányításában. A kínai észjárás világi keretét a konfuciuszi hagyomány rendje, metafizikai értelmét pedig a tao tanítása adja meg. 

A kínai világfelfogás

Arról van szó, hogy a kínai léptékű ökológiai és geopolitikai kényszerek és nehézségek kezelése lehetetlen egyéni erőfeszítéssel és erőforrásokból. Egy közösség mindenütt a világon csak együtt és szervezetten képes gátat építeni, vagy helyreállítani az árvíz-károkat. A kínai Nagy Csatorna vagy Nagy Fal léptékű vállalkozás azonban birodalmi szintű szervezést igényel, s innen érthető a szétforgácsolt erőforrásokat egyesítő a kínai egységre törekvés. Természetesen Kínában, mint mindenütt a világon, sok politikai, üzleti vezetőt megkísért az önnön hatalmának vagy vagyonának gőgje. A világ más részeihez képest az a különbség, hogy Kínában viszonylag gyorsan észre térítik azt, aki önmagát a közösség fölé képzeli, és azt hiszi, hogy kizárólag a saját képességeinek és tehetségének köszönheti a jószerencséjét.

A második jellemző az egyensúlyra és harmóniára törekvés. A kínaiak nem hisznek az abszolút megoldásokban, abban viszont igen, hogy mindenre van köztes, kielégítő egyensúlyt teremtő megoldás. Aki időt nyer, életet nyer, legyen szó árvízről vagy mongol betörésről. Ez az egyensúlyra és harmóniára törekvés tükröződik a kínai festészetben, költészetben, kertművészetben, kalligráfiában, szertartásokban és szertartásosságban.

Az egyensúly nemcsak természeti vagy külső okok miatt bomolhat meg, hanem emberi okokból is, elég csak az a kínai városfejlesztési sietségben kialakult falanszterekre gondolni. A kínai egyensúlyfelfogásnak azonban a térbeli mellett időbeli kiterjedése is van, a felborult egyensúly okozta kár idővel orvosolható. Erre példa a talajerózió és a sivatagosodás visszafordítása érdekében zajló fatelepítés, amelynak révén az erdőterület 1990-2020 között 50 százalékkal (!) nőtt, így ma Kína 23 százalékát erdő borítja. 

A kínai észjárás harmadik jellemzője a hagyományokat ismerő és tisztelő szakszerű bürokráciába vetett hit. A jó vezető tudja, hogy a közös célok elérése elsősorban nem azon múlik, hogy őt szeretik-e, hanem a határozottságán és módszerességén. A végrehajtás során gyakran sérülnek részérdekek, vagy rosszul jár a közösség egy része. Ez különösen igaz Kínára, ahol az erőforrások szűkében kell dönteni arról, hogy mely területeket védik meg a csapásoktól, melyek sorolódnak hátra, ki menekül meg és ki lesz áldozat. A nagy infrastruktúra-fejlesztések az évezredek során ráadásul embertelen körülmények között és bánásmód mellett zajlottak.

Mindezzel együtt az a tény, hogy az évszázados infrastruktúrák ma is működnek, arra utal, hogy

*

Államfelfogás

Az egység, az egyensúly és a tekintély hármasa határozza meg a kínai államfelfogást is. Ahogy a gát-, csatorna-, útrendszer csak szakszerűen építhető, úgy a birodalom is csak szakszerűen irányítható, különben egykettőre felbomlik az egység és káoszba fullad minden. 

A kínai állam vezetéséhez évezredek óta a kínai kultúrát ismerő és tisztelő, a tudásukat vizsgákon bizonyító, több földrajzi és szakterületeken tapasztalatot szerzett emberek sokasága szükséges. A helyi, regionális és birodalmi mandarinok kiválasztásának egységes vizsgarendszere 2600 évre, Konfuciusz korába nyúlik vissza. A vizsgarendszer célja a szellemi- és erkölcsi érdemalapú előrejutás. Nem véletlen, hogy a kezdetekben a birodalmi vizsga helyszíne a Gondviselő Összhang Csarnoka volt a Tiltott Városban.

Fernand Braudel szerint Kínában „nagyobb volt a vertikális társadalmi mobilitás, mint Európában. A hierarchia kapui a mandarinok kiválasztását szolgáló vizsgák alkalmával nyitva álltak az összes társadalmi csoport előtt. Sokkal nyitottabbak voltak, mint a 19. századi nagy nyugati egyetemek.” A mindenkori kínai vezetés sikerének kulcsa az, hogy miként tudják kiküszöbölni az eljárási és anyagi korrupciót a vizsgarendszerben és a hivatalba került mandarinok körében. Kína Mao korszakbeli katasztrófájának egyik oka az volt, hogy megszüntette a vizsgarendszereket. Ezért volt szimbolikus a bukását követő vezetés egyik első intézkedése az egységes érettségi és vizsgarendszer visszaállítására.

A kínai államszervezés a földrajzi tagoltságot tükröző kereskedelmi hálózatot követi. G. William Skinner kimutatta, hogy Kínában a kereskedelem tartományi (kanton) szinten szerveződött, s ezek a főváros közvetítése nélkül a szomszédos kantonokkal alakítottak ki szoros kapcsolatokat. Központi piacok sem a fővárosban, hanem a mongol határon vagy délen, Kantonban működtek külkereskedelmi célból. A tartományok nagy önállósággal bírtak mindaddig, amíg a helyi mandarinok gondoskodtak a belső békéről és a gyarapodásról. Aki kudarcot vallott, azt eltávolították. Ezzel összefüggésben lényegbevágó a dr. Bárdi László által mindig hangsúlyozott tény, hogy bár a kínaiak a „Közép Birodalmának” nevezik az országukat, de ezen nem azt értik, hogy Kína a világ közepe, hanem azt, hogy a nagy méret és sokaság körülményei között a központ az, amely rendeltetésszerű működése esetén biztosítja az egyensúlyt. 

Az emberi közösségekek állandó adottsága az erőforrások valós vagy vélt szűkössége, a javak feletti ellenőrzés pedig konfliktusokkal jár. A szabályokon alapuló békesség érdekében jönnek létre a politikai közösség változatos formái a törzsektől a városállamokon és nemzetállamokon át a birodalmakig és egyházakig.

Pierre Manent szerint a városállamot belül a választópolgárok politikai egyenlősége, személyi szabadsága és pártoskodás, kifelé háborúskodás, míg a birodalmat az egységes előírások és semleges bürokrácia által működő béke és biztonság, de korlátozott szabadság jellemzi. Ilyen értelemben birodalom az USA, lehetséges birodalom az Európai Unió, és virtuális birodalom az ENSZ.

A városállam és a birodalom közötti nemzetállami alakulatra – békeidőben – az erőfölény megszerzésére irányuló kereskedelmi háborúskodás jellemző. A nyugati városállamok, nemzetállamok és birodalmak mellett mindig ott tornyosultak a közvetlen világi hatalomra ugyan nem törő, de minősítés jogát fenntartó vallások és egyházak. Az univerzalista gondolkodásmód szerint a világállam lehetséges, ahogy Dante fogalmazott: „az emberi társadalmak összességének végcélja, hogy amint a Természet bizonyos célra létrehozza az egyént, másra a családot és másért a falut, megint másra a várost és másért a királyságot, s végül, mint végső célért, az Örök Isten az ő eszköze, a Természet segítségével létrehozza az emberiséget a maga totalitásában”.

A mai Kínára nem illik sem a városállam, sem a nemzetállam, sem a kommunista diktatúra, sem a demokrácia kliséje, és nem alakult ki olyan vallás vagy egyház, amely a világi hatalom kihívójaként lépett volna fel. Kínában nem merült föl sem szellemi, sem politikai elgondolásként a világbirodalmi ambíció.

Akkor mi is Kína? Kína valójában monolitikus birodalmi alakulat, ahol

Az irányítás megengedő mindaddig, amíg a személy vagy intézmény nem veszélyezteti az egységet, és ambícióját nem helyezi a közösségi cél, a kínai önrendelkezés, modernizáció és versenyképesség elé. 

A kortárs Kína modernizációs kísérlete: Deng Xiaoping

Deng kétségbeejtő állapotú Kínában vágott bele az átalakításba, és hirdette meg a „Reform és Nyitás” programját. A kínai egy főre jutó GDP stagnált, 1950-ben az USA teljesítményének 5, 1980-ban 6 százalékára rúgott. 1981-ben a lakosság 80 százaléka napi 1,2 dollár alatt, mélyszegénységben élt. 

1978. december 13-én a Kínai Kommunista Párt egyhónapos tanácskozásának végén Deng Xiaoping felvázolta a modernizáció programját: „a szocializmus nem azt jelenti, hogy osztozunk a szegénységben”. Úgy érvelt, hogy önbecsapás helyett a „tényeken alapuló igazság keresésére” van szükség. A kívánatos emberi jókat értelmezve négy modernizációs irányt jelöltek ki: az első a mezőgazdasági, a második az ipari reform: munkahely-teremtés és a mélyszegénység felszámolása. A harmadik a tudományos és technológiai program a nemzetközi versenyképesség és belső fejlődés érdekében. A negyedik a védelmi képességek fejlesztése. Egyúttal piacvédelmi szabályokat vezettek be az ipar fejlődése érdekében. Gyakorlatilag lemásolták az amerikai alapító atya Hamilton 1791-ben kezdeményezett politikáját, aki védővámokkal és behozatali korlátozásokkal óvta meg a még gyerekcipőben járó amerikai ipart a fejlettebb angol ipar versenyétől.  

Deng kiállt a szakszerű központi szakapparátus mellett, de világossá tette, hogy minden szinten „rengeteg úttörőre van szükségünk, akik mernek gondolkodni, új utakat keresni, új ötletekkel előállni. Másképpen soha nem lábalunk ki a szegénységből és elmaradottságból, és nem is álmodhatunk arról, hogy utolérjük a fejlettebb országokat.”

és teret enged az egyébként is mindenütt jelen lévő piaci mechanizmusoknak. Deng a célok alá rendelte az eszközöket: „Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, a jó macska az, amelyik megfogja az egeret”. 

Első külföldi útja 1978 novemberében Lee Kuan Yew miniszterelnökhöz vezetett Szingapúrba. A látottak meggyőzték, hogy Kína csak külföldi tapasztalatszerzéssel léphet előre. Deng megszívlelte Konfuciusz tanácsát: „Lehetnek olyanok, akik cselekszenek anélkül, hogy tudnák, miért. Én ezt nem teszem. Én sok mindent meghallgatok, kiválasztom belőle a jót, s azt követem. Sok mindent látok, s mindent meg is jegyzek.” 1980 és 2020 között 6,5 millió kínai tanult a világban, és ma az akadémiai elit 80 százaléka bír külföldi tapasztalattal. A kínai egyetemek bekerültek a világ akadémiai vérkeringésébe, és több közülük a ranglisták élvonalában van. A jövőt meghatározó matematikai és mérnöki tudományokban az UNESCO és a Világgazdasági Fórum becslései szerint 2018-ban Kínában 4,7 (2000: 360 ezer), míg Indiában 2,7 millióan, az USÁ-ban pedig 700 ezren végeztek. 

Deng súlyt helyezett az Egyesült Államok mindenkori vezetőivel való jó kapcsolatra. A Jimmy Carternél tett 1979-es hivatalos elnöki látogatásakor ragaszkodott ahhoz, hogy Nixon is jelen legyen a tiszteletére adott Fehér Ház-i fogadáson. Ezzel kívánta kifejezni nagyrabecsülését Nixon 1972-es kínai nyitása iránt, és a folytatás iránti elkötelezettségét. Az USA és Kína között 1979-ben helyreállt a diplomáciai kapcsolat. Az USA egyrészt le akarta választani Kínát a Szovjetunióról, másrészt arra számított, hogy a kapcsolatok bővítése nyomán Kína demokratizálódik és piacgazdasággá válik.

elősegítette bevonását az ENSZ-szervezetek vezetésébe és a Világkereskedelmi Szervezetbe (2001), megnyitotta piacait a kínai áruk, akadémiai szektorát a kínai hallgatók és kutatók előtt, feloldotta számos technológia export-tilalmát, hogy csak néhányat említsünk. Kína mindeközben területileg is bővült, Hongkong (1997) és Makaó (1999) újra kínai fennhatóság alá került.

Mára világossá vált, hogy az amerikai elképzelés Kína félreértelmezésén alapult, nem értették meg, hogy Kína elfogadja ugyan a piacgazdasági mechanizmusokat, de nem adja fel államszervezési hagyományait. 

Deng tisztában volt azzal, hogy egy Kína méretű országot lehetetlen egyetlen központból irányítani, és a Mao-féle szovjet parancsuralmi módszerről visszatértek a regionális központok hálózatára építő működésre. Központilag két mércét, a nemzeti összterméket (GNP) és az életszínvonalat határozták meg, egyébként a tartományi és települési vezetéshez utalták a helyi szervezési, igazgatási módszereket. Csökkentették az adóterhelést, forgalomképessé tették a földet, és 1995-től legalizálták a vállalkozásokat. Az új irányítási és ösztönzési rendszer beindította a régiók közötti versenyt, s ez robbanásszerű mezőgazdasági és ipari teljesítmény- és exportnövekedést eredményezett. Ezt rendszert nevezték el „kínai jellegű szocializmusnak”. 2002-ben az alkotmányba iktatták a magántulajdont, és meghirdették a vállalatok külföldi terjeszkedési „Going Out” politikát. 

1980-ban három konkrét teljesítménycélt tűztek ki: az 1980-as GNP megduplázását az alapvető élelem és ruházat biztosítása érdekében, ami az 1980-as évek végére meg is valósult. Második lépésként az 1980-as GNP megnégyszerezését 2000-ig, ami 1995-re megvalósult. Végül a harmadik lépésben, 2050-ig a közepes fejlettségű országok egy főre jutó GNP-szintjének elérését, amivel tisztességes életminőséget biztosítanak minden kínainak. 

*

A mai Kína

Kína mára gazdaságilag a világ egyik legnagyobb hatalma lett. GDP-je az IMF előrejelzése szerint 2021-ben közel 17 ezer milliárd, míg az USÁ-é közel 23 ezer milliárd dollár lesz. A vásárlóerő-paritáson mért 27 ezer milliárd dolláros kínai GDP viszont már 20 százalékkal meghaladja az USA adatát. Kína egy főre jutó vásárlóerő-paritáson mért GDP-je az amerikai 25 százalékára rúg 2020-ban. Napjainkban a kínai GDP 60 százalékát magántulajdonban lévő cégek állítják elő.

Az életszínvonalat tekintve a Világbank adatai szerint

ma már csak a lakosság fél százaléka él napi 2 dollár alatti szinten. 1978-ban a kínai népesség 18 százaléka élt városokban, 2020-ra az arány meghaladta a 60 százalékot. A középosztály a lakosság 40 százalékát teszi ki. Kína egyik legnagyobb problémája, hogy bár 2015-re a lakosság 95 százalékát ellátták ivóvízzel, de tisztított víz csak 76 százaléknak jutott.

A gazdaság iránti bizalmat a beérkező, erejét pedig a külföldre irányuló beruházások mutatják. Az UNCTAD adatai szerint 2020-ban Kínába érkezett a legtöbb, 163 milliárd dollár működő tőke, ami meghaladja az USÁ-ba érkezett 134 milliárd dollárt. A Kínában működő külföldi tőke állománya 2019-ig 1,8 ezer milliárd dollár (a GDP 11 százaléka), míg a kínai beruházás külföldön 2,1 ezer milliárd volt. Az USÁ-ba érkezett működő tőke állomány ugyanekkor 9,5 ezer milliárd (a GDP 41 százaléka), míg a külföldi amerikai beruházások összértéke 7,7 ezer milliárd dollárra rúgott. Az országok közötti jövedelemáramlás másik formája a hitelezés vagy a másik oldalról nézve az adósság. Az IMF 2017-es adatai szerint Kína államadóssága a GDP 67, míg az USÁ-é a 134 százalékára rúg. 2021 januárjában az USA 28 ezer milliárd dolláros adósságának 4 százalékát finanszírozta Kína, 4,6 százalékát Japán. 

A kínai és az USA GDP volumenének közeledésével várható, hogy Kína súlya a nemzetközi befektetésekben fel fog nőni az USA arányaihoz. Ehhez kapcsolódó fejlemény, hogy a kínai  a jüan (RMB) egyre elfogadottabb a nemzetközi forgalomban: 2015-re az RMB lett a világ második kereskedelmi elszámolási devizája, 2016 októberében pedig 10,92 százalékos súllyal bekerült az IMF USA dollárból, euróból, jenből és angol fontból álló devizakosarába (SDR).

Kína 2000-ig nettó energiaexportőr volt, 2014-ben viszont már szükségletének 15 százalékát importból szerezte be. A növekvő fogyasztás ellenére az egy főre jutó energiafelhasználás az USA egy főre jutó fogyasztásának csupán egyharmada. Kína a világ legnagyobb elektromosenergia-termelője, 2019-ben 7,5 ezer milliárd kWh-t állítottak elő. Az energiatermelés 57 százaléka továbbra is szénalapú, de az atom-, víz- és más megújuló energia aránya az 1980-as 2,4-ről 2019-re 15 százalékra nőtt. A kínai gazdaság és középosztály növekedésével csökken az exportkitettség: a 2007-ben a GDP 36 százalékára rúgó export 2018-ra 18 százalékra csökkent. 2019-ben Kína a világ legnagyobb exportáló országa 2,8 ezer milliárd dollárral, szemben a 2,1 ezer milliárd importtal. A kínai export mintegy egyharmada hightech termék, további fontos tényezők a ritka ásványi kincsek, például az akkumulátor-gyártásban és az elektromos autóiparban nélkülözhetetlen kobalt. A két legnagyobb export-partner az ASEAN országok és az EU, az USA a harmadik helyen áll. 2020-ra Kína lett Japán legnagyobb exportpiaca. 

Kína kereskedelmi- és energia területen módszeresen bővíti kapcsolatrendszerét, különösen Eurázsiában. Ennek legfontosabb eleme a 2013-ban indított Övezet és Út kezdeményezés és a 2015-ben alapított Asian Infrastructure Investment Bank, amelyek infrastruktúra-projektek kivitelezésére és finanszírozására specializálódtak. 2020-ra 2600 projekt indult el 3,7 ezer milliárd dollár összértékben, bár mintegy 20 százalékukat felfüggesztették a Covid-járvány miatt. Az egyik legnagyobb fejlesztés a Transz-Ázsiai vasút. A Szingapúrból és Ho Si Minh-városból induló vonalak Mianmart, Thaiföldet, Kambodzsát, Laoszt és Vietnamot összekötve a kínai Kunmingban találkoznak, innen Chengdun keresztül jutnak el Európába. A Chengdu-Tilburg 11 ezer kilométeres táv 15 napot vesz igénybe, szemben a tengeri 45 nappal. Egy másik jellegzetes projekt a már említett olaj- és gázvezeték-hálózat Xinjiang Ujgur Autonóm Területen át. Az itt szállított mennyiség a kínai szempontból még nem jelentős, de Türkmenisztán exportjának például a 90 százalékát teszi ki. A pakisztáni Gwadarból induló olajvezetékkel a kínai import elkerüli a Malaka- és a szingapúri szorost, mintegy elválasztja Indiát Közép-Ázsiától.

hiszen a szomszédos kínai területeken él az összesen mintegy 25 milliós ujgur és hui nép. Nem minden kínai kezdeményezés arat sikert, a Dél-kínai-tengerre vonatkozó magatartási kódexet például már húsz éve nem sikerült elfogadniuk a térségben érdekelt országoknak. 

*

A Nyugat dilemmája

Mike Pompeo amerikai külügyminiszter 2019-ben Varsóban úgy fogalmazott, hogy Kína és Oroszország az USA visszahúzódása nyomán keletkezett „vákuumot” kihasználva foglal pozíciókat Közép-Európában és szerte a világon, és ennek ellensúlyozására az USA növeli jelenlétét az érintett régiókban. Hasonló politikát ígér a Biden-adminisztráció is: „az értékeinket és üzleti sztenderdjeinket tükröző pozitív alternatívát kell kínálnunk a kínaiak ajánlatával szemben”. A Nyugat részéről azonban nehézkes az elvszerű politika folytatása. Egyrészt

s minden országot, így Kínát is e társadalomszervezési megoldás felé kell szorítani. Másrészt az emberiség közel egyhatodát kitevő Kína piacától egyetlen ország sem tekinthet el.

A nyugati Kína-politikában a számos hamvába holt kísérlet után a G-7 (Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Kanada, Németország, Olaszország, USA) vette át a kezdeményezést. Az USA-vezette csoport azt reméli, hogy a Kínának szóló kritika mellett regionális gazdasági és katonai partnerségekkel lassíthatja Kína dinamikus térnyerését a világban. A csoport 2021 júniusában felszólította Kínát, hogy tartsa be a nemzetközi szabályokat, változtasson politikáján Tibetben, az ujgur-ügyben és Hongkongban, Taivan és a Dél-kínai tenger irányában, valamint az űrtevékenységében.

A nyilatkozat mély sebet szakított fel, ugyanis az 1900-as évek eleji boxerlázadást leverő és Kínát felosztó nyolchatalmi szövetségben is ott volt a G-7 hat tagja: az Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Németország, Olaszország és az USA. A G-7 találkozó másik eredménye a kínai Övezet és Út alternatívájának szánt Build Back Better World (Építsük Újjá a Jobb Világot) program meghirdetése. A terv szerint 2035-ig mintegy 40 ezer milliárd dollárnyi projekthez kívánnak magántőkét mobilizálni. A G-7 államok konkrét pénzügyi kötelezettséget még nem vállaltak, de kijelölték a szegény országok által fejlesztendő területeket: ezek a klímavédelem, az egészségügy, a digitális technológia, és a gender-méltányosság és egyenlőség.  

Az EU 2019-ben „rendszerszintű versenytársnak” minősítette Kínát, majd 2020-ban Átfogó Befektetési Megállapodást írt alá vele, amit azonban az ujgur-ügyben folyó EU-Kína diplomáciai vita és kitiltások hevében az Európai Parlament nem ratifikált. Eközben éles verseny folyik egyes országok között a kínai üzleti lehetőségekért. Németország legnagyobb exportpiaca 2017 óta Kína, a kivitel 2020-ban elérte a 110 milliárd dollárt, ami az európai export közel fele. Csak a VW-csoportnak 16 gyára van Kínában, a 2019-ben eladott  4,2 millió autóval piacrészesedésük 15 százalék, és a nyereség elérte a 3,3 milliárd eurót. A General Motors veszít a kínai piacából, míg 2017-ben még 4,4, addig 2019-ben már csak 3,1 millió autót adtak el.

Franciaország és az Egyesült Királyság ugyancsak szoros együttműködésre törekszik Kínával. Az EU 2016-ban jóváhagyta a 20 milliárd font értékű Hinckley Point atomerőmű-fejlesztést, amelyben a kínai atomerőmű-programban főszerepet játszó francia állami EDF és a China General Nuclear Power Group (CGN) közösen vesz részt. A CGN 2019-ben amerikai tiltólistára került, a projekt ennek ellenére folytatódik. 2021-re az Egyesült Királyságban összességében 134 milliárd fontnyi kínai ingatlan-, közlekedési-, energiaipari befektetés ismetes, köztük a Heathrow repülőtér 10, a Hinckley atomerőmű 33,5, és a HSBC bank 49 százaléka. Az EU számos tagországa, az USA nyilvános rosszallása ellenére, alapító tag lett az Asian Infrastructure Development Bankban, amelynek elnöke kínai, 5 alelnöke brit, indiai, indonéz, német és orosz.

Az egykori pénzügyminiszter, George Osborne 2021 márciusában a Lordok Házának külügyi és védelmi bizottságának ülésén így fogalmazott: „Kína a világ legnagyobb gazdaságává válik, a világ népességének egyhatoda él ott. Ezek régen ismert tények. Kína a jövőben sem fog eltűnni, ennek fényében kell alakítanunk tevékenységünket. Kína egyre határozottabb elképzelésekkel lép fel, amire nem újabb hidegháború kirobbantásával kell reagálnunk, hanem a problémák tagadása nélkül az üzleti együttműködés bővítésével. A konfrontáció még nagyobb jövőbeni konfliktusok kockázatát hordozza. A kínai befektetések jól működnek az Egyesült Királyságban, nekünk pedig szükségünk van a kínai piacon való terjeszkedésre. Igen, Kína autoriter, erős, de így is be kell vonnunk a világ kormányzásába, mert a kínaiak csak azoknak az érveit fogják meghallani, akikkel beszélő viszonyban vannak.” 

*

Merre tart Kína és mit kezdjünk vele?

Kína eleve sok problémával küzd,

Nem ejtettünk szót például a technológiai fejlődésről és annak katonai vonatkozásairól. Nem tértünk ki az elöregedés, az urbanizáció, az automatizáció és a mesterséges intelligencia társadalmi hatásaira. Nem foglalkoztunk a tömegek munkaerőpiaci bevonásával járó átmeneti termelékenység-csökkenésről, a környezetszennyezésről vagy a bankrendszer problémáiról, hogy csak néhányat említsünk. 

A történetének legdinamikusabb korszakát élő Kína egyre szorosabb kapcsolatba kerül más kultúrákkal, s ez súrlódásokkal jár. Xi Jinping elnök 2015-ben Londonban Shakespeare Viharjából vett talányos idézettel jellemezte a Kína-Nyugat kapcsolatokat: „a múlt csak bevezetés a jövőhöz”. Azt nem fejtette ki, hogy ő miként is látja ezt a jövőt. Az idézet kínai olvasatának, s a jövőbeni kilátások megértéséhez felül kell vizsgálnunk a Kínáról alkotott 18-20. századi elképzelésekeinket. Meg kell értenünk egy olyan évezredes kultúra potenciálját, amely az egyéni ambíciót alárendeli a közösség egységének, fontos szempontnak tartja az egyensúlyt a társadalom működésében, és gyakorlott a multipoláris hálózatok szakszerű működtetésében. A mai Kína ugyanis nem a nyugati fogalmak szerinti nemzetállam, kommunista diktatúra, birodalom, hanem változatlanul

Fernand Braudel rámutatott, „a világ civilizációi megőrzik sajátos eredeti karakterüket. Az egymástól való kölcsönös átvételek évszázadokon át zajló folyamata nyomán a világ civilizációi előbb-utóbb hasonló technológiát alkalmaznak, s ennek révén életmódjuk is részben hasonlóvá válik, de hosszú ideig azzal fogunk szembesülni, hogy ezek nagyon is különböző civilizációk.” Talán lehetséges, hogy a világban egykor eltűnnek majd a különbségek, és nem maradnak fenn eltérő világszemléletek, életmódok, hogy a technológiai fejlődés és anyagi bőség nyomán végül Danténak lesz igaza, és „létrejön az emberiség a maga totalitásában”.

De ez még a távoli jövő zenéje. 

Mindenesetre a civilizációk mai versengésében nem sok jót ígér a Nyugat számára az, ahogy módszeresen megszégyeníti önnön hagyományos identitását, és ezzel aláássa szilárdságát, cselekvőképességét és vonzerejét. Kínában ilyesmi elképzelhetetlen. Keletről jőve, a Nyugat részeként mi, magyarok csak az évszázadokon át bevált választ adhatjuk: bármi történjék is, meg kell őriznünk identitásunkat, önrendelkezésünket és cselekvőképességünket. Aki nincs ez ellen, az velünk van. Már csak az a kérdés, hogy az a dantei totalitás nyugati vagy kínai mintájú lesz-e?