Hasítunk?

Írta: Péli Gábor kutatóprofesszor (MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont), az MTA külső tagja

Szívemnek kedves tévedéssel az MTA társadalom- és humántudományi intézeteiről beszél Tóth János a vele készült interjúban (az intézményhálózat 2019 óta az Eötvös Loránd Kutatóhálózathoz tartozik), és egy következménydúsabb tévedéssel ezek tudományos teljesítményét elhanyagolhatónak találja.

Ha a szerző ítélete megállna, úgy e kutatóintézetek késedelem nélküli beszántása, helyük (1097. Tóth Kálmán utca 4.) sóval való behintése lenne célszerű, hogy a mélygarázs helyén kialakítandó medencékben tengeri halak tartásával folyhassék hasznos tevékenység. Az írás a mérhető nemzetközi megjelenések ritkaságát a Történettudományi Intézet példáján szemlélteti.

Zsoldos Attila és Borhi László válaszaikban sokadjára elmondják, hogy a honi témákkal foglalkozó történészi munkák esetén más a hazai/nemzetközi relevancia arány, és ennek megfelelően a nemzetközi lapokban való megjelenés várható gyakorisága, mint fizikai, vagy akár szociológiai eredmények esetén. Viszontválaszában Tóth János azzal érvel, hogy az általuk monitorozott nemzetközi publikációs adatbázisokban a hazainál nagyobb gyakorisággal fordulnak elő környező országokból származó történeti szakcikkek. Vagyis egy tudományág nemzetközi tudományos teljesítményének nagyságát legalább két szempontból célszerű megítélni: a szakterület eredményei jellegüknél fogva mely mértékben lehetnek érdekesek a nemzetközi tudományosság számára, és a terület honi művelői mely hatásfokkal élnek ezen szakma-specifikus nemzetközi publikációs mozgásterükkel.

Hozzászólásom e mozgástér kihasználását a szintén bírált volt MTA-s társadalomtudományi intézetek kapcsán vizsgálja.

Nemzetközi publikációs lehetőségeik szempontjából társadalomtudományok a bölcsészettudományok és a matematika-természettudományok között helyezkednek el. A bölcsészeti kutatásokhoz hasonlóan egy ország társadalomtudományi kutatásai sokban honi jelentőségűek. – Miért érdekelnék a nemzetközi szociológiát egy apró ország dolgai? – hallottam az itthon sem ismeretlen elégikus kérdést az Amszterdami Egyetemen kutatva a kilencvenes évek elején. Aztán a kétezres évekre kifejlődött a holland szociológiában – elsősorban Utrechtben és Groningenben – egy masszívan a nemzetközi élmezőnybe publikáló vonulat.

Hasonló folyamatot látok mostanában végbemenni a magyar társadalomtudomány egyes műhelyeiben is. A természettudományokhoz némileg hasonlóan, a társadalomtudományokban is erősen jelen van az általánosító, elmélet-vezérelt elem. Ennek megfelelően eredményeik kétféle hangsúllyal és kiszerelésben is megírathatnak: egy honi önismeretet gyarapító változatban és egy nemzetköziben. Az utóbbinál a kulcskérdés: felmutat-e a kutatás valami általánosíthatót, megerősítve vagy módosítva a más nemzeti környezetekben tapasztaltakat, vagy éppen feltár-e egy újszerű, máshol, más társadalmi kontextusban is megvizsgálandó összefüggést? Ilyen adalék híján legfeljebb csak elvétve tud kutatási eredmény rangos nemzetközi folyóiratban megjelenni. A nemzetközi társadalomtudományi diskurzusba való becsatornázódás a kutatás lokális és globális vonatkozásai közti tudományos interface építést kíván. Ez szakmailag érdekes, de felettébb munkaigényes elfoglaltság; ilyenre nincs, vagy kisebb mértékben van csak szükség a boldog természettudományokban.

Mindezek indokolhatják, hogy a társadalomtudományokat a bölcsészet- és természettudományok közötti harmadik típusként vegyük figyelembe lehetséges nemzetközi publikációs gyakoriságuk szempontjából. Ha például összehasonlítunk egy pályája delelőjén álló, szakmájában nemzetközileg csúcs publikálónak számító társadalom- és természettudóst, az utóbbinak szinte bizonyosan többször annyi tudományos közleménye lesz. A természettudományos közlemények alapvetően a módszerek és az eredmények ismertetésére szorítkoznak, a társadalomtudományi írások ezeken túlmenően hosszan időznek a kontextuson és az értelmezésen. A tudományterületi publikációs kultúrák kialakulását részben magyarázza, hogy egy természettudományos írás szélesebb triviálisnak vett, közös szakmai alapismeretre támaszkodhat. A szerző bekezdésnyi bevezetés után az eredményekre térhet. Mondandója véget is ér a terjedelemnél, hol a társadalomtudományi kolléga még a bevezetéssel bajlódik, szolid tudományos paradigma híján darabonként ecsetelve, hogy a korábbi kutatásokhoz képest mire számítsunk. A természettudományos cikk pár hónapon belül megjelenik, a revíziókat is beleszámítva, a társadalomtudományi egy-másfél év alatt, ha mindenki fürgén végzi a dolgát. Matematikai módszerekben járatos társadalomkutatóknak nem véletlenül felüdülés esetenként fizikus társzerzőkkel publikálni patinás természettudományi lapokban olyan átfedő témákban, mint hálózatkutatás vagy a járványok terjedése.

Mennyire képes élni a honi társadalomtudományi kutatóintézetek szakma-specifikus nemzetközi publikálási lehetőségeikkel? Tény, hogy a publikálási képesség a kutatói minőségtől valamelyest függetlenül is elsajátítható valami. Egy ‘megjárja’ tartalmi kategóriába eső, de a nemzetközi kánon szerint takarosan megírt anyag szinte bizonyosan nagyobb eséllyel jelenik meg jegyzett folyóiratban, mint egy eredeti, mélységben átgondolt, de nem az elvárt formai és érvelési szerkezetben előadott eredmény.

Mint Tóth János is rámutat, a fiatal kutatók csak kevés idősebb kollégától tanulhatják el e publikálási képességeket. Az általa szorgalmazott masszív kutatói humán tőke import bizony jó lenne, de a menő kutatók általában menő kutatási közegbe szeretnek jönni. Az ehhez szükséges képességek kritikus tömegének összevásárlásához és együtt tartásához tán óriás kiterjedésű hazai szénhidrogén mezők felfedezése esetén jöhetne össze az anyagi fedezet. Marad tehát a nemzetközileg tudás-kompatibilis hazai kutatói ökológiák alapvetően saját szellemi matériából való fejlesztése. Az általam közelebbről ismert magyar szociológia és politológia jóval kevésbé van elmaradva a nemzetközi élmezőnytől tartalmi és módszertani szempontból, mint publikálási technikák tekintetében. A cél az utóbbi megtolása lehet, az elsőre alapozva.

Az interjúban szintén kritika alá vett Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) e célt nagyjából a szerző által hiányolt elemekkel, a nemzetközi megjelenés elvárásával, anyagi díjazásával és kifejezett technikai támogatásával kívánja elérni. A múlt évtized első felében kialakított és explicit munkajogi következményekhez kapcsolt teljesítményértékelési rendszerünkben egy impakt faktoros lapban megjelent cikk négy-ötszörös pontszámmal vétetik figyelembe, mint ugyanezen eredmény magyar nyelvű peer review folyóiratban való közlése esetén. A meglévő kutatási eredmények mellé így erős nemzetközi publikációs motiváció került, míg megjelenéshez szükséges cikk írási és a publikációs folyamaton való átdöngölési jártasságok sok tekintetben hiányoztak. Ezért erősen bővültek a támogató intézményi elemek, egynek közt angol írás kurzusok, lektorálás, társzerzői kapcsolatok létesítését és nemzetközi pályázatok beadását segítő technikai szolgáltatások biztosításával. A minőségi nemzetközi megjelenésért anyagi díjazás jár, és a kutatói fizetés számottevő része az értékelési pontrendszer alapján kalkulált teljesítménybér.

Öt-tíz éve a szerkesztett idegen nyelvű kötetekbe való fejezetírás adta nemzetközi publikációink zömét. Azóta a biztonságinak számító könyvfejezeti megjelenéstől a kockázatosabb ‘nyílt vízi’, és a nemzetközi szakma által is magasabbra értékelt, folyóiratbeli megjelenés felé tereltettek a publikációk, eleiben inkább az impakt faktoros folyóirat választék alsó fertályát célozva. Az utóbbi két-három évben pedig már visszatérően beesnek a szociológia, a politológia és a jogtudomány csúcsfolyóirataiban való megjelenések is. Nemzetközi megjelenési gyakoriságunk még bizonyosan nem érte el a menő nemzetközi kutatóhelyekre jellemzőt, és még bizonyosan emelkedni fog a következő években. Példánk alapján a nemzetközi publikációs üzemmódra való teljes átállás egy közel évtizedes projekt. Sok-e ez az idő, vagy kevés? Anyagiakkal való elárasztás hiányában, és viszonylag jó szakmai alapokra építve mintha ennyi kellene. A szűkösből való építkezésnek viszont volt egy járulékos előnye: egy esetleges elárasztás esetén ma nagyjából tudni lehet, hová és hogyan csatornázandó be célszerűen a többlet forrás.