A történészi munka méréséről

Írta: Borhi László; Indiana Egyetem Bloomington/BTK Történettudományi Intézet

Némileg értetlenkedve olvastam „Tényleg ez lenne a magyar tudomány aranycsapata?” című írást a hazai humán tudományok, elsősorban a Bölcsészettudományi Kutatóközpont keretein belül dolgozó művelőiről, hiszen azt lehetett hinni, de legalábbis remélni, hogy a magyar humán tudományos műhelyek közül a legtöbb paradigmatikus alapmunkát produkáló kutatóhely ellen folytatott, az alapvető tájékozottságot is nélkülöző publicisztikai támadások hitelüket vesztették. Tévedtem. A Történettudományi Intézet kiemelése a számos más – és sokszor anyagilag bőkezűbben dotált – hazai intézmény közül semmilyen módszertani szempontból nem igazolható, kutatóinak hazai és nemzetközi tevékenysége csak a többi hazai intézettel vagy hasonló méretű és helyzetű országok kutatóhelyeivel (szlovák, cseh, horvát, román, osztrák stb.) összevetve lenne értelmezhető.    

Elöljáróban hadd nyugtassam meg a lap olvasóit, hogy a humán tudományok brit, amerikai, kanadai, német és egyéb jeles képviselői csak helyzeti előnyüknek köszönhetően „láthatóbbak” a „nemzetközi” tudományosság számára, mint a hazai kollégáik.

Az ő munkáik zöme, akárcsak a magyar,

Az 1794-es Hamilton–Jay szerződés újraértelmezése nem feltétlenül relevánsabb a külvilág számára, mint mondjuk az első bécsi döntésé, a Gary indianai munkásnegyedek történetszociológiai elemzése fontosabb a 320 milliós Amerikában, mint a Százados úti telepé.

A kulturális nagyhatalmak történészeinek munkái azonban automatikusan saját, helyzetüknél fogva nemzetközileg jegyzett folyóirataikban jelennek meg, és ebből adódóan minőségüktől, nemzetközi relevanciájuktól függetlenül sokat idézett szöveggé válnak. A matematika vagy mondjuk a fizika univerzális, vagy legalábbis univerzálisabb, mint a sokszor a lokálissal vagy nemzetivel foglalkozó történetírás vagy akár a néprajz. Mindez nyilván nem jelenti azt, hogy a nemzeti vagy globális között nincsen átjárás, de az nem automatikus. Egyes területeken könnyebb az átjárás, mint máson: a magyar holokausztkutatásnak, hogy egyetlen példát említsek, vannak kiaknázatlan lehetőségei e diszciplina nemzetközileg kutatott kérdéseihez való hozzájárulás terén.

Miből adódik, hogy mesterségesen kreált és nem is a humán területre kitalált mérőszámok alapján egy „nagy” nemzet kutatói láthatóbbak, de nem feltétlenül nívósabbak, mint egy „kis” országé? A kulcs a nyelvben és a kulturális térfoglalásban rejlik. Egy amerikai, brit, kanadai vagy ausztrál szerző anyanyelvén, vagyis saját nyelvi, kulturális, intézményes terepén publikál, amely a kibocsátó intézmény, ország és a megjelenés nyelve által rögvest „nemzetközivé” válik. Angolul mindenki olvas, az angolszász tudományos világ mérvadó minden tudomány számára. Ha valaki teszem azt a román nemzeti identitás fejlődését kutatja az Illinois állami egyetemen, az rögvest a Slavic Review-ban teszi közzé (amennyiben befogadják a szöveget), és mivel ez az angol közvetítő mivolta miatt az egész világra eljut, nagy eséllyel sokan fogják idézni. Vagyis az idézettség a minőség mellett a hozzáférhetőség függvénye. Amerika tudományos és kulturális nagyhatalom, a Slavic Review a világ egyik vezető tudományos orgánuma, mert mögötte az anyaország kulturális hatalma áll. Ha ugyanerről a témáról hazai kutató ír, magyar szempontból, magyarul, vagyis a külföldön csak kevesek számára hozzáférhető nyelven, mindez nem lesz elmondható a munkájáról. És ez nem minősíti a szerzőt. A Történelmi Szemle, melyet éppen a Történettudományi Intézetben szerkesztenek, vagy a Századok

Mondhatnánk persze, hogy miért nem küldi el nemzetközileg jegyzett folyóiratba? Elküldheti, de ehhez le kell fordítani, nem is akárhogyan, ugyanis a publikálás előfeltétele a nagyon magas nyelvi színvonal, amire csak a célnyelv magasan képzett beszélője képes. Ez pedig nem kevés pénzbe, erőfeszítésbe kerül, hiszen a szakmát még a legkiválóbb fordító sem mindig érti, ezért a szerzőnek folyamatosan figyelemmel kell kísérnie az átültetés folyamatát. 

Sorsdöntő a témaválasztás is. Csak egyetlen példa. Egy hazai kutató nem veheti fel a versenyt egy brit, amerikai vagy német kollégájával, ha a második világháború kutatásáról van szó. Ha ehhez akar hozzászólni, leginkább magyar vonatkozású témával teheti. Márpedig ez még a legjobb esetben sem lehet versenyképes azzal, ha valaki a D-napról vagy a kurszki csatáról ír, egész egyszerűen a relevancia miatt. Budapest ostroma nem veheti fel a versenyt Leningrádéval, a debreceni tankcsata a D-nappal. És ha még minden össze is jön, a brit, amerikai stb. tudományos folyóiratok az ottani tudományosság fórumai elsősorban. Terjedelmük véges, és a kevés helyen a hazaiak mellett az egész világgal versenyezni kell egy megjelenésért.

A másik és talán legnagyobb akadály, hogy még a legkiválóbb szöveget is át kell tenni egy másik, a külföldi olvasó által értelmezhető összefüggésrendszerbe, értelmezési keretbe, még akkor is, ha a szerző a magyar múlt kérdéseiről értekezik. Egy ilyen fajta „átköltésre” a természettudományok képviselői nem kényszerülnek. Más megvilágításban lehet és kell a hazai közönség számára értelmezni mondjuk a hazai sztálinizmus társadalomtörténetét, mint egy német vagy angolszász olvasóközönségnek.

A cikk talán legfélrevezetőbb része, hogy a nemzetközi tudományosság számára csak a tanulmány számít. Ez nem így van. Az angolszász egyetemi rendszerben például

Ezekből táplálkoznak a tudományos ismeretterjesztő művek: cikkek, könyvek, filmek. Egyetemi álláshoz egy, a véglegesítéshez legalább két monográfia a szokásos követelmény. Egyetemi tanári kinevezéshez pedig ritkán kerülhet valaki szóba három tudományos kötet nélkül, ami hangsúlyozottan monográfia, vagyis nem szerkesztett kötet kell, hogy legyen. Itt a legnagyobb súllyal a kiadó esik latba: a maga területén neves egyetemi vagy akadémiai kiadónak kell lennie. Ez egyben azt is jelenti, hogy az adott kiadónál megjelent mű peer reviewed, vagyis külső bíráló által jóváhagyott szöveg.

Mi is a publikálás pontos menete? Először is, kiadót kell találni, ami nem könnyű még egy brit vagy amerikai közegben működő szakembernek sem. Általában négy-öt kiadónak kell felajánlani a kéziratot, amíg egy szerkesztő befogadja, de számos írás sohasem lel szakmailag elfogadott kiadóra. Ezt követően a kiadótól anonim bírálók kapják meg a kéziratot, melynek sorsa az ő véleményüktől függ. Sokszor a bírálat folyamata kétlépcsős is lehet. Ha a bírálók kiadásra ajánlják a művet, akkor az utolsó körben a kiadó vezetése dönt a kiadásról eladhatósági szempontokat is figyelembe véve.

Belátható, hogy a fordítás irgalmatlan költségeit is figyelembe véve nem csak a munkán, szorgalmon és tehetségen múlik a nemzetközi megjelenés.

Mindennek fényében nézzük meg, hogy a céltáblának választott Történettudományi Intézet munkatársai hogy állnak ezen a téren. Gyáni Gábornak több könyve is megjelent már jelentős nemzetközi kiadónál, a legújabb az idén látott napvilágot a Routledge kiadónál. Fodor Pál oszmán témájú monográfiái Németországban és Törökországban jelentek meg, ennek szakmai jelentőségét nehéz túlbecsülni. Hasonló a helyzet Zsoldos Attila, Csukovits Enikő, Molnár Antal és a magyar művészettörténészek műveivel, amelyeket a rangos Viella Kiadó (Róma) adott közre. Stefano Bottoni az Intézet munkatársaként jelentetett meg két kötetet is, az egyiket a térségünkre is szakosodott kiadónál, az Indiana University Pressnél – itt jelent meg Horváth Sándor Sztálinvárosának angol nyelvű változata is –, a másikat pedig a Harvard Cold War Series keretein belül. Talán jelez valamit a magyar történész szakma nemzetközi tekintélyéről az, hogy egyedüli országként a világon ez utóbbi – vezető amerikai – kiadó külön sorozatot indított a magyar történettudomány eredményeinek közzétételére. Ennek első kötete Pálffy Géza, a Habsburg Birodalom nemzetközi tekintélyű kutatójának frissen megjelent munkája. Ezt követi majd – ha csak az intézeti kutatóknál maradunk – Ablonczy Balázs, majd Horváth Sándor újabb könyve. Előkészület alatt áll és a sorozatban kerül majd megjelenésre két további intézeti munkatárs, Konrád Miklós és Czeferner Dóra monográfiája. Más kutatóhely képviselőjeként Majtényi György K vonal című munkája jelenik majd meg a sorozatban. Ezeknek a könyveknek a lefordításához szükséges anyagi kereteket a Történettudományi Intézet és a Magyar Nemzeti Bank együttműködésél származó források, illetve a bloomingtoni Indiana Egyetem Tetmajer Projektje teremtette elő. Utóbbi gyümölcsként látott napvilágot például a szegedi Tomka Béla kötete a CEU Pressnél és Varga Zsuzsanna monográfiája a Harvard Cold War Series-ben. Van remény tehát, hogy a történész szakma fontos munkái angol nyelven

Végül, de nem utolsó sorban meg kell jegyeznem, hogy a nemzetközi rangnak nem a publikáció jelenti az egyetlen fokmérőjét. Fontos szempont a konferenciarészvétel, illetve előadások megtartása is. Ezen a téren is különbséget kell tenni a jelentkezéses alapon szervezett összejövetelek és a meghívásos alapon szervezett szimpóziumok között. Az előbbieken szinte bárki előadhat, aki elő tudja teremteni a részvétek sokszor tetemes költségeit. Igazi rangja annak van, ha a szervezők személyre szóló meghívót küldenek és fizetik a részvétel költségeit. Az előadások terén is annak van szakmai súlya, ha a meghívás egy tudományos műhelytől vagy felsőoktatási intézménytől személyre szól. Sokat számít a meghívó intézménynek a hazai vagy nemzetközi tudományos hierarchiában elfoglalt helye is. Hiteles képet egy intézmény szakmai teljesítményéről csak mindezen tényezők együttes mérlegelése alapján lehet adni. 

Csak halkan jegyzem meg, hogy a Történettudományi Intézet korábbi vezetőjét, az idézett művek angol nyelvű megjelentetésében kezdeményező szerepet játszó Fodor Pált az osztrák akadémia külső levelező tagjának választotta, a mostani igazgatót, Molnár Antalt pedig a pápai történettudományi bizottság tagjává nevezte ki a pápa. Ez aligha tanúskodik a magyar történész szakmának a cikkben hangsúlyozott provincializmusa mellett. Úgyhogy a kritikusoknak sikerült épp azt a kutatóhelyet kipécézniük, amely idehaza az utóbbi időben talán a legtöbbet tette a magyar történettudomány nemzetközi integrációjáért. 

***

A téma kapcsán megjelent további írás:

Zsoldos Attila: Olcsó játék