Ráday bátor volt: az akkoriban divatos rideg építészeti funkcionalitás elvével szembemenve olyan dolgokról beszélt, mint a szecessziós homlokzatdíszek, épületszobrok, kovácsoltvas kapuk és kandeláberek.
Arra hívta fel a figyelmet, hogy mindez nem egy letűnt kor maradványa, nem szemét, rozsda – hanem érték. Eltüntetésükkel megváltozik az utcakép, és örökre elvész a város hangulata. Mindez azt erősítette bennem, hogy a régi nem feltétlenül bezúzandó, eltörlendő.
Ráday abban is zseniális volt, ahogy játékosan bevonta a városlakókat a pusztuló értékek megőrzésébe, lokálpatrióta városvédővé téve sok, erre fogékony polgárt. Megtanította látni Budapestet: észrevenni a rohadó homlokzatok, aládúcolt udvarok mögött a felújításra és megőrzésre méltó épületet, utcaképet, hangulatot. A város lelkét.”