Isten nyugosztalja Ráday Mihályt!

„Kisiskolás voltam, nem tudtam pontosan, kicsoda Pallas Athéné, amikor a tévében egy különös ember hidak díszítőelemeiről, régen gyönyörű, a 70-es évekre szomorúan lepusztult épületekről, kapukról, kerítésekről, homlokzatokról beszélt.

Édesapám, aki jóval a háború előtt született, és finoman szólva nem rajongott a szocialista építészet vívmányaiért, mélyen egyetértett minden szavával.

A műsor Ráday Mihály Unokáink sem fogják látni című városvédő sorozata volt, persze mindig megnéztük.

Ráday bátor volt: az akkoriban divatos rideg építészeti funkcionalitás elvével szembemenve olyan dolgokról beszélt, mint a szecessziós homlokzatdíszek, épületszobrok, kovácsoltvas kapuk és kandeláberek.

Arra hívta fel a figyelmet, hogy mindez nem egy letűnt kor maradványa, nem szemét, rozsda – hanem érték. Eltüntetésükkel megváltozik az utcakép, és örökre elvész a város hangulata. Mindez azt erősítette bennem, hogy a régi nem feltétlenül bezúzandó, eltörlendő.

Ráday abban is zseniális volt, ahogy játékosan bevonta a városlakókat a pusztuló értékek megőrzésébe, lokálpatrióta városvédővé téve sok, erre fogékony polgárt. Megtanította látni Budapestet: észrevenni a rohadó homlokzatok, aládúcolt udvarok mögött a felújításra és megőrzésre méltó épületet, utcaképet, hangulatot. A város lelkét.”