Egy szívdobbanás, egy Magyarország

Letérdelni, le nem térdelni – az utóbbi hetekben a foci-Eb-t mesterségesen generált politikai hisztéria lengte körül. Az ok roppant prózai: a tengerentúlról begyűrűző BLM-buzgalom nem csak a történelem újraértelmezésére, a klasszikusok átírására és a nyelvhasználat megreformálására törekszik, hanem

Az elmúlt egy év ámokfutása (amerikai szobordöntögetés és Magyarországon ízlésficamos szoborállítás) nyomán ezen kevéssé kellene meglepődnünk, talán ami most súlyosabb, hogy kontextusától függetlenül akarja ráerőltetni a BLM saját gesztusnyelvét a futball világára.

A letérdelés ebben a koordináta-rendszerben egyértelműen politikai állásfoglalás, a szónak abban az értelmében, hogy nem a gyűlölettel szembeni tiltakozást fejezi ki, hanem a BLM céljaival való azonosulást. A rendőri erőszak elleni protestálásból öncélú társadalomformáló mozgalommá torzuló Black Lives Matternek pedig semmi keresnivalója a stadionokban. (Ahogyan természetesen a gyűlöletnek sem.) Helyesen döntött tehát az MLSZ, amikor a tiszteletadás és kölcsönös megbecsülés kifejezésére más módot talált, és nem állt be a megfelelési kényszerben egymásra licitáló sportklubok és szövetségek sorába.

így Erzsébetváros kiváló kormányzójának, Niedermüller Péternek sem ment. A magyar-ír meccs után (ír térdelés, szurkolói füttykoncert, magyar állva maradás) úgy fogalmazott minden Zeneiskola teljhatalmú ura, hogy „na, pontosan ezért nem érdekel engem a magyar válogatott, szégyellhetjük magunkat. Ma este Budapesten jobb volt írnek lenni...” Mindezt ama kontinenstorna előtt, ahol végre négy év után a magyar válogatott újra versenybe szállhat. Niedermüller patrióta elkötelezettségét mondjuk, nem először bizonyította, Trianon napján például képes volt arról értekezni, hogy a „nemzeti indíttatású tananyagok” milyen károsak is.

Szóval a BLM belekeverésével jó kis világpolitikai mocsárba rángatták be a futballt, aminek épp a helytállásról, a globalizálódás korában a nemzeti összetartozás fontosságáról, a csapatszellemről kellene szólnia. A sors azonban úgy hozta, hogy a térdeléses iszapbirkózást felülírta a harmadik nap drámája. A Dánia-Finnország mérkőzésen Christian Eriksen tragédiája, majd csodával határos megmenekülése visszarángatott minket az emberi érzések, a szolidaritás, a sportszellem már-már elfeledett világába.

Minden jóérzésű futballrajongót megérintettek a történtek (Bognár Györgyöt most hagyjuk), és rávilágítottak arra, hogy

és nem pedig a kicsinyes politikai haszonszerzés. 

Nekünk, magyaroknak pedig különösképp fontos visszatalálnunk a futball lényegéhez, hiszen a nemzet egyesítéséért, a társadalmi minimumért szinte semmi sem tett többet az utóbbi években, mint a 2016-os Európa-bajnokság. Az ország egy szívdobbanásban sűrűsödött össze, és ez a katarzis most is előttünk áll. Pár nap, és most is pályára lépnek legjobbjaink, így egy dolgot tehetünk: teljes lélekerővel a nemzeti tizenegy sikeréért szorítunk. Hadd legyen végre egy közös élményünk! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!