Sajtóról és szabadságról

Sajtószabadság. Nemzetközi szervezetek mérik-méricskélik, pontozzák, aggódnak, figyelmeztetnek, olykor fegyelmeznek, máskor egyenesen temetik. Közép-Európa, de különösen hazánk sajtószabadsága olyan, mint a klasszikus vicc, amikor az egyik ember elmondja, New York milyen veszélyes város, itt kétóránként elütnek egy embert, a másik pedig rávágja, hogy szegény, biztos nehezen bírja.

A (magyar) sajtószabadság kérdése ugyanakkor komoly téma, sokszor hallott közhely, hogy állandó támadás alatt áll, azonban a leegyszerűsítő látásmód, bezzegorbán, bezzeggyurcsány helyett érdemes strukturálisan megvizsgálni ezt az egészet.

Ennek pedig nem a kormány színe vagy fonákja a kulcsa, hanem egyszerű intézményi logika. Amikor azt mondják, hogy független média, érdemes feltenni a kérdést: mégis, kitől és mitől független?

A sablonválasz rendszerint ilyenkor az: hát a kormánytól, mi mástól? Ennél eggyel kifinomultabb válasz: a pártoktól, minden párttól. Ez rendszerint olyan válasz, amivel sokan nehezen tudnak mit kezdeni, holott a helyzet ennél jóval összetettebb. Vajon kizárólag a kormány rendelkezik, mondjuk úgy, az átlagemberénél nagyobb hatalommal, érdekérvényesítő képességgel? Netán kizárólag a kormány és az ellenzéki pártok?

Gerbner György (George Gerbner) kommunikációkutató bő ötven éve rámutatott: minimum tíz olyan elem létezik a társadalmi térben, amely nyomást gyakorol a médiára, hogy saját érdekeit érvényesítse. A pártok (és így a kormány) mellett ott vannak az egyéb társadalmi intézmények, bíróságok, egyéb társadalmi szervezetek, beleértve a sajtószabadság egészét osztályozó (pontozó, ellenőrző, satöbbi) NGO-kat, ott vannak a gazdasági jellegű nyomásgyakorlások a tulajdonos, a hírügynökségek, a hirdetők, a versenytársak (tehát a többi médium), a szakszervezetek, és még az olvasók is. Kimaradt a felsorolásból, hiszen akkor még nem volt ekkora súlyuk a celebritásoknak; és nem léteztek és nem működtek önálló hatalmi tényezőként a közösségi médiaóriások, de ezek is itt vannak, kétségtelenül,

Ehhez kapcsolódó magyar sajátosság, hogy az erős gazdasági nyomásgyakorlók zömmel nem is magyar kötődésűek, így érdekeik még kevésbé esnek egybe, mondjuk úgy, az átlagmagyaréval. Ez a civilszférára is igaz: ritka – és általában kicsi érdekérvényesítési, „látszódási” képességű – az a civilszervezet, amelyik nem külföldi hálózattól vagy állami pénztől függene. A tulajdonosi kör dettó, szakszervezetek és szakmai szervezetek gyakorlatilag nincsenek, illetve amelyek vannak, ritkán őrködnek a szakmai normák felett.

Másik kérdés, miben nyilvánul meg a nyomásgyakorlás – vagy hogy egyáltalán szükség van-e rá, vagy örökölt helyzetünknél fogva (amiről nem más, mint Joe Biden írt szenátusi jelentésében, nem is akkorát tévedve) a média gerince könnyebben hajlik, ha jön egy visszautasíthatatlan kérés pártközpontból, lobbistától, hirdetőtől, tulajdonostól? Elalél attól, hogy neki válaszol az Operatív Törzs, hogy ő bemehet forgatni a kórházba – netán attól, hogy vele és csakis vele áll szóba Magyarországról az amerikai külügyminiszter,

De vonjuk ki a képletből az intézményi kereteket és a külső környezetet, s tételezzük fel, hogy a média intézménye autonóm, az újságíró azt és arról ír, amit és amiről szeretne, magyarán ő is autonóm. Tegyük fel, sehonnan semmilyen kérés nem érkezik, a tulaj kifejezetten szereti, ha saját tévéjében, lapjában szapulják, semelyik hirdető nem kér kíméletet, ha a boltjában patkányt találnak a vödrös krumplisalátában, semelyik jogvédő nem indít pert ellene helytelen szóhasználatért és szabadítja rá a média másik felét, semelyik párt erősemberétől nem jön telefon, semelyik érdemtelenül nagy elérésű celeb nem pellengérez ki közösségimédia-sameszával, és még a Facebook sem szántja be az oldalát vagy korlátozza a tartalmait, hogy kattintás- és így bevételmegvonással „a helyes irányba terelje”.

A válasz, legalábbi szerintem, nem. Az újságírót éppúgy befolyásolja saját környezete, jelesül a szerkesztőségen belüli hatalmi relációk: szerkesztő, rovatvezető, főszerkesztő, meg ezt leszámítva eleve a közeg, amelyben szocializálódik. Na és az esetleges sértettsége – ez igencsak meghatározó identitástényező a mindenkori magyar sajtóban.

Az autonómia második téves felfogása, amikor ez a környezet hasonló értékrendű, mint az újságíró, a naiv skribler pedig összetéveszti a külső pluralizmust (amikor minden nézőpontnak megvan a maga orgánuma, alkotóként és befogadóként is), a belsővel (amikor a szerkesztőségen belül csinálhatna, amit akar). Persze, emberünk ilyenkor tényleg azt ír, amit akar, de nem azért, mert annyira autonóm, hanem mert a közös értékrend összeköti a szerkesztőséggel.

A gond akkor kezdődik igazán, amikor ez felülírja az alapvető szakmai normákat – s hányszor írja felül! –, akkor máris aktivizmusról beszélünk, és nem újságírásról. És itt ütköznek a fennen hangoztatott BBC-elvek (meg a világháborús propaganda után a média iránti bizalom visszaállítását célzó amerikai Hutchinson-bizottság alapelvei), azaz a semlegesség, pártatlanság, forráskritika és minden egyéb azzal, ami a médiát a valóságban jellemzi: a (jelenleg leginkább identitás)politikai aktivizmussal.

Mi több, ezt még sikerült is megideologizálni: Martin Bell egykori haditudósító szerint „ahol az újságíró jogtalansággal és szenvedéssel találkozik, nemcsak lehetetlen, de helytelen is elhatárolnia magát, és semlegesnek maradnia”.

Vajon akit áldozatul, avagy gyengébb félként bemutatnak nekünk, tényleg mindig az? Nem lehet, hogy néha csak azért sikerült hozzáférnie aktorként a sajtóhoz, mert elég erős volt hozzá (lásd például Harry herceget és Meghan hercegnét), vagy csak szerencséje volt, mert egy erősebb csoport maga elé emelte címerpajzsként a képviseletét? Hiszen hogy egyáltalán hírként felmerüljön valami, ahhoz ez az elsődleges feltétel, a következő, hogy az újságíró meglássa benne a hírértéket, és bekerüljön az adott sajtótermék napirendjébe – ami, finoman szólva sem mindig a közérdeklődés, sokkal inkább az újságíróra nyomást gyakorló külső tényezők, avagy saját értékrendjének függvénye.

S idekívánkozik a kérdés: ha az újságíró politikai agendája belső meggyőződéséből fakad, ezáltal önazonosan és őszinte módon képvisel egy ügyet, mi lesz az objektivitással? Vajon melyik vezet nagyobb torzuláshoz a valóság érzékelésében és bemutatásában egy újságíró kapcsán: az aktivistaszerep, vagy a külső nyomásgyakorlás?

Az eredmény igen hamar látszik, már a nulladik percben, ott, hogy miből lesz hír, ez az úgynevezett napirendkijelölés: az egyik oldalon a radikális Hans-Christian Strache ibizai ügyét kezelték szolidabban, a másikon az évszázad médiabotrányáról nem esett szó, jelesül, hogy az egekig magasztalt amerikai CNN mennyi aljas, etikátlan szemétséget elkövetett azért, hogy Donald Trumpot megbuktassa, és milyen módon élt vissza hatalmával. Az egyik oldal a migránsok által elkövetett bűnözést kezeli kiemelten, a másik pedig azt, ha egy-egy fekete bűnöző esik rendőri túlkapás áldozatául. De még ha hírként meg is jelenik mindenhol, a keretezéssel a média mindenképpen torzít:

címlapon és vágóképen – az olvasóra van bízva a döntés, hogy melyiknek hisz inkább (a számok inkább előbbit támasztják alá).

Csak az a kérdés, hogy az adott szerkesztőség melyik közösséggel szolidáris, akár identitáspolitikai kötődés, akár ellenségem-ellensége felállás miatt. A kivétel ritka. Aki fennen hirdeti magáról, hogy semmilyen érdekcsoportot nem szolgál, mert őt az olvasók tartják el, az sem különb. Hiszen az olvasó is gerbneri értelemben vett érdekcsoport – bármilyen csábító is lenne ilyenkor legyezgetni az olvasók hiúságát –, világos elvárásokkal, ami bizony sokaknál nem az informálódás, hanem a saját nézetrendszer rituális megerősítése, sőt, olykor szimpla lincselési vágy. Tényleg ez lenne az objektivitás meg a függetlenség biztosítéka, hogy  „ez érdekli az olvasókat”?

Hiába létezik tehát objektív valóság, annak objektív, kiegyensúlyozott, mindenre kiterjedő bemutatása ritkán valósul meg. S mégis, mindezek ellenére a hazai helyzet összességében nem teljesen reménytelen. Bár vannak politikai harcok és nagyon csúnya leszámolások is, de nem ölik meg, nem viszik el rendőrök az újságírókat, s nincsenek kreált felségsértési perek akár a kormány, akár a pártok, akár ilyen-olyan érzékeny lobbi- és identitáscsoportok megsértéséért.

Ez talán az alap – mint a jó alföldi termőtalaj. Ami ezen túl van, az egyéni felelősség: újságírói és -olvasói. Lássuk, mire megyünk vele így, kampányév előtt.

Nyitófotó: archív