Európa jövője a vidék

Ott, ha városzajon átzeng a vidék szélmalma, tücske,
nem miként kerékfogó sár, fényfogó köd, lélek füstje,
ott az ábránd nem ragad benn a lélekben, mely foganta,
ott a mélabú gyulandóbb, mint minálunk kedv és gyanta.
(Babits Mihály: Páris)

Újraválasztották Sadiq Khan londoni polgármestert, aki Rotterdam marokkói vezetője, Ahmed Aboutaleb mellett az egyetlen muszlim nagyvárosi polgármester Európában. Jó munkát neki – hiába pakisztáni származású Khan, londoni születésű brit állampolgárként éppúgy joga van London polgármesterének lenni, mint bárki másnak, mert a britek bizony ilyen lovat akartak. Évszázadokon keresztül szipolyozták ki gyarmatbirodalmuk részeként Dél-Ázsiát, aztán – szintén kiszipolyozási célzattal – importálták a függetlenné vált Pakisztánból a vendégmunkásokat milliószámra. A vendégmunkások pedig, rendes emberek lévén, gyerekeket neveltek, akár többet is, és a folyamat mindaddig ment tovább, mígnem London és agglomerációjának bő 12 százaléka muszlimmá nem vált, és 40 százalék fölé nem kúszott a bevándorló hátterűek aránya.

Most pedig pakisztáni származású a polgármester, Indiában született a londoni közgyűlés elnöke, és a munkáspárti képviselők között alig van brit származású – mert a szerencse forgandó, és egy demokráciában előbb-utóbb politikai hatalmat szereznek a bevándorlók, akár azok fölött is, akikhez bevándoroltak. Talán nem haszontalan ezt észben tartaniuk a bevándorlás pártolóinak.

Szombaton pedig a Tower Bridge közepéről előadott mekkai stílusú adzán zengett a Temze felett Tower Hamlets városrész vallásközi fórumának záróakkordjaként. Nincs az adzánnal önmagában semmi baj, teológiailag minden bizonnyal fontos, imára hívó ének ez – csak éppen nem Európába való. A pakisztáni woke polgármester vezette brit fővárosban hömpölygő muszlim ének mindennél jobban jelzi nekünk: az európai nagyvárosok már nem a mieink.

Európa dicső újkorának pedig nincsen bennük többé maradása. Ha úgy tetszik, Európa kiköltözött tulajdon fővárosaiból. Vége. Európa jövőjét kár a nagyvárosokban keresni.

A gyulandó mélabúval nem ír Babits Mihály őrültséget. A nagyvárosokban összeadódik minden feszültség, ami a körúton belüli fejekből, a bérkaszárnyák nyomorából, a tömegből, a dugókból, az együttélés nehézségeiből, a lakástulajdon egyenlőtlenségéből, a melegből, a fülledt levegőből, a gazdagok szorongásából és a szegények forrongásából, az egyes döntések haszonélvezőinek és kárvallotjainak közelségéből kipárolog.

A nagyváros sűrű és gyúlékony. A nagyváros forradalmat akar, antropológiai forradalmat, vallási felfordulást, tüntetést, vonulást, willkommenskulturt, Pride-ot, Fridays for Future-t, Black Lives Mattert, egyetemfoglalást, kormánybuktatást, akármit. Konstans forradalmi hévben pedig szörnyen nehéz élni a konzervatívok nyugodt, dolgos életét, ami Európát (és az Egyesült Államokat) egykor naggyá tette: jó munkát végezni, jó levegőt szívni, jó borokat inni jó ebédhez, este pedig leparkolni a saját ház elé. Nem a semmiből született az agglomeráció, a jómódúak menekülőútja a nagyváros árnyoldalai elől,

és nem a véletlen rajzol a világ minden pontján, minden nagyvárosban, minden választáson ugyanolyan térképet: balos belváros, jobbos külváros. Sadiq Khannál sem volt ez másképp, 2016-ban és idén is színtisztán kirajzolódtak a bel- és a külváros határai. És hogy hol lehet jobban élni, tisztábban gondolkodni, azt talán mindennél jobban mutatja a Black Lives Matter-alapító Patrisse Cullors ingatlanbotránya, akiről nemrég kiderült, hogy dolga végeztével egy színfehér elitnegyedbe, a Malibutól pár mérföldre északra található Topanga-kanyonba megy haza.

A konzervatív nagyváros rendkívüli körülmények szülötte – de a jobboldal jövője sokkal inkább a vidék erejében van, falvakban, ahol a nyugalom az úr, és mindenki minden tettéért a közösségnek felel; meg a kis- és középvárosokban, ahol Spar, munka és egyetem már van, de Pride és hajléktalan-aluljárók még nincsenek, és ahol este hat után békeidőben is ingyenes a parkolás.

Ezeken a helyeken születik a tiszta gondolat, itt lakik a józan ész, az önvédelmi reflex, az életigenlő életképesség, a konzervatív szemlélet letéteményesei. Nagyvárosi kátyúkban, dugóban és cigifüstben csak a levezetetlen frusztráció meg a posztmodern dudva nő.

A londoni kalifátus egy olyan ország fővárosa, amely 2016-ban minden józan számításnak ellentmondva az Európai Unió arcába vágott egy Brexitet. A progresszív Nyugat minden országa két ország, egy nagyvárosi és egy vidéki – és a vidéknek ereje, jövője, sava-borsa van. Amikor a nagyvárosban székelő sajtó napról napra a nagyváros őrületeivel szórja tele a tudatunkat, sose felejtsük el: a metropoliszok agóráin müezzinek és melegfelvonulások által temetett Európa a vidéken még sokáig élni fog. És amikor a történelem újra elhozza fénykorát, onnan is nő majd ki újra.