A forradalmak fölfalják gyermekeiket

A szerző nyugalmazott ügyvéd, volt média- és hírközlési biztos

„De te fabula narratur…” (Horatius)

XVI. Lajos francia király a tömegzavargások és az önkényuralom megszüntetését követelő röplapok, továbbá a gazdaság katasztrofális állapota miatt 1789. május elsejére összehívta a Rendi Gyűlést, amely 1614 óta nem ülésezett. A Rendi Gyűlés hamarosan alkotmányozó gyűlésnek nyilvánította magát, s az önkényuralom megdöntésének eszménye teremtett egységet a különböző irányzatok között.

De hamarosan létrejött a politikaformáló, a köztársaság kikiáltását szorgalmazó Cordeliers klub, valamint a Teuillantinus klub, amely az alkotmányos monarchiát szerette volna megvalósítani. Mindez jelezte az abszolutizmus bukását követő elképzeléseket és ellentéteket.

Természetesen ezzel párhuzamosan folyamatosan jelen voltak a népi megmozdulások. A mérsékelt köztársaságpárti girondisták hamarosan szembekerültek a jakobinusokkal, akik radikális köztársasági nézeteket képviseltek. Abban mind egyetértettek, hogy az ország anyagi helyzetét helyre kell állítani és a parasztság igényét ki kell elégíteni elsősorban az egyház, majd az ellenforradalmárok birtokainak kiosztásával és az egyéb egyházi vagyonok elkobzásával.

Természetesen ez nem oldotta meg az ország gazdasági nehézségeit, ezért különféle adókat vezettek be. Jött a birtokadó, vagyonadó, ingóságok utáni adó, majd az ajtó-, ablakadó, amelyet a lakás külseje után állapítottak meg.

1789. augusztus 28-án a nemzetgyűlés elfogadta az Emberi és  Polgári Jogok Nyilatkozatát, majd Olympe de Gougres női harcos kidolgozta a Női és polgárnői jogok nyilatkozatát. A forradalom radikalizálódásával megfogalmazódott annak exportja, az internacionalista követelés, mely szerint a franciák kötelessége a trónok ledöntése, a népek felszabadítása, s ezt követte az Ausztriának küldött hadüzenet.

Létrejött a kettős hatalom:

melynek megbízottai teljhatalommal rendelkeztek és házkutatásokat végeztek a gyanús személyeknél. Elkezdődött a szobordöntögetés is, amelynek a korábbi uralkodók szobrai estek áldozatul.

Felállították a népbíróságokat, és a Prairiális törvény megfosztotta a vádlottakat a védekezés és a fellebbezés jogától, majd megkezdődött a leszámolás, előbb a girondistákkal, majd a jakobinusok mérsékelt szárnyával. Az önkénnyel szemben megfogalmazott polgári – és női – jogok írott malasztnak bizonyultak, illetve a „nép ellenségeire” nem vonatkoztak. Olympe de Gougres-t is guillotine alá küldték.

A véres leszámolásokkal, az egyháziak törvényen kívüli helyezésével, a vagyonelkobzásokkal milliókat fosztottak meg életüktől vagy tettek földönfutóvá. Végül a kül- és belháborúkba belefáradt országban Napóleon államcsínnyel magához ragadta a hatalmat, és a király kivégzésével megszüntetett királyság után létrejött Napóleon császársága, egyeduralma.

Kései utódok Magyarországon

Hasonló utat járt be a II. világháború után létrejött magyar koalíció. Amikor 1945. január 20-án Moszkvában aláírták a fegyverszüneti egyezményt, Magyarország gyakorlatilag elvesztette szuverenitását. A megállapodásban foglaltak betartását a szovjet, az angol és az amerikai tagokból álló, de szovjetvezetéssel működő, teljhatalommal rendelkező Szövetséges Ellenőrző Bizottság volt hivatott ellenőrizni. A SZEB adott engedélyt pártok szervezésére, működésére.

A megalakuló pártok (kisgazdák, parasztpárt, szociáldemokraták) a régi rendszerrel szemben határozták meg magukat. Demokratikus államberendezkedést, korlátozott magántulajdont, földosztást, az ország újjáépítését kívánták megvalósítani. Szavakban ezt hirdette a Magyar Kommunista Párt (MKP) is, de demokrácián a szocialista állam megvalósítását értette, szövetkezesítést, állami tulajdont, proletárdiktatúrát, egypártrendszert.

A pártok közül, amelyeknek már voltak parlamentáris tapasztalatai, céljaikat demokratikus szabályok szerint kívánták megvalósítani, míg a kommunisták – akik sem 1919-ben, sem a moszkvai kiképzésük során nem rendelkeztek ilyen tapasztalattal – a bolsevista módszereket alkalmazták.

ezzel zsarolta is az egyéb pártokat (pl., hogy baráti kapcsolatokkal kedvező békeszerződési feltételeket tudnak elérni, a hadifoglyok előbb jöhetnek haza stb.)

A demokratikus erők abban bíztak, hogy a választások megnyerésével visszaszoríthatják a kommunistákat, és a békeszerződés megkötése után kivonulnak a szovjet csapatok. Naivnak bizonyultak.

Az MKP a bolsevista módszerekhez híven kiépítette a párton kívüli, de a párt döntéseit támogatók táborát. Már 1945-ben belépett a pártba Ortutay Gyula, aki a kisgazdapárt vezetőségében képviselte az MKP volt érdekeit. Hasonlóképpen 1944-ben lett tagja a pártnak Erdei Ferenc, aki egyúttal a parasztpárt egyik vezetője volt.

A párt és kezében a rendőrség, valamint a gyorsan létrehozott államvédelmi szervek biztosították az egyes politikusok megzsarolását. Nagy valószínűséggel Tildy Zoltán, aki kisgazda képviselőként 1939-ben megszavazta a 2. zsidótörvényt, és Dobi István is, aki 1944-ben egy „munkaszolgálatos század mellett tejesített szolgálatot”, ezzel zsarolható pozícióba került. Mások ilyen tevékenységért súlyos büntetésben részesültek. Őket azonban sohasem vonták felelősségre, hiszen az MKP érdeke ezt kívánta. Egyébként is Dobi már 1945-ben belépett a MKP-be.

Talán a fentiek magyarázzák, hogy Tildy a halálos ítéletekkel szemben benyújtott kegyelmi kérvényeket sorra elutasította, köztük olyanokat is, melyekben az ítéletet később jogsértőnek nyilvánították.

(sőt később sem!), ők párton kívüli bolsevikok maradtak.

Népbíróságok és politikai ügyészek

Szovjet nyomásra és a kommunisták szorgalmazására létrejöttek a népbíróságok. Tanácsaikban és a politikai ügyészi szerepben a pártok és a szakszervezet küldöttei ültek, sok esetben jogi végzettség, sőt érettségi nélkül (pl. Marosán György pék, Apró Antal szobafestő stb.). Egyedül a tanácselnöktől kívánták meg a jogi végzettséget.

Az ítélet meghozatala előtti szünetben gyakran előfordult, hogy a tanácstagok rohantak telefonálni pártjuk központjába, szavazási instrukciót kérni. Az ítélet mikéntjét sokszor az döntötte el, hogy a szocdem küldött is az MKP-t hívta – mesélte egy akkori tanácsjegyző később, a '70-es évek elején.

Bár a döntés sokszor jogilag megalapozott volt, az eljárási szabálysértések, a tömegdemonstrációk, a közönség nyomása és a leszámolás jellegű eljárások miatt sokan megkérdőjelezték az ítéletek törvényességét. Ezen aggályokat támasztja alá a rendszerváltozás utáni számos sikeres bírói felülvizsgálat, amely hatályon kívül helyezte a törvénytelen ítéleteket (pl. Hóman Bálint, Jány Gusztáv stb.).

A KMP az igazságszolgáltatáson kívül is érvényesítette befolyását az úgynevezett B listázással, vagyis megbízhatatlannak tartott állami tisztviselők elbocsátásával. Ezzel a kampánnyal

E jogsértéseket hallgatólagosan még a kommunisták is elismerték azzal, hogy a nyilvántartott megbélyegző határozatokat utóbb megsemmisítették, de ez nem eredményezhette korábbi szolgálati helyükre történő visszahelyezésüket.

Az első, háború utáni parlamenti szavazással hatalmas pofont kapott a MKP. Abban bízott, hogy a szavazatok többségének megszerzésével felgyorsulhat a szocialista állam megteremtése.

De a kisgazdapárt sem örülhetett 57 százalékos többségének, mert a Szövetségi Ellenőrző Bizottság szovjet vezetője csak koalíciós kormányt engedélyezett, amelyben a kulcspozíciókat, többek között a belügyminisztériumot – a rendőrséggel és a hozzátartozó államvédelemmel együtt – a kommunisták kapták. Megkezdődött a demokratikus erők leszalámizása, amelyben a látványpolitizálás, a nagygyűlések, dolgozói, szegényparaszti követelések, tüntetések egyaránt helyet kaptak.

A Magyar Közösség elleni eljárást, amely az államvédelem szerint a demokratikus államrend megdöntésére irányult, fokozatosan kiterjesztették a párttal együttműködni nem akaró politikusokra. Eredményesen követelték a megnevezett kisgazda politikusok kizárását pártjukból, a mentelmi joguk megvonását. De még

ugyanis a parlament nem vonta meg a mentelmi jogát, de kikényszerítették Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök lemondását és külföldön maradását is.

Együttműködő jogászok az osztályharcos ideológia talaján

A támadás másik iránya az előrehozott választások kikényszerítése, a választójog egyidejű újraszabályozásával.

Aki a legkisebb mértékben is kapcsolódott a háború előtti állami vagy egyéb antidemokratikusnak bélyegzett szervezethez, annak megvonták szavazati jogát. A kommunista vezetés alatt álló összeíró bizottságok különböző okok miatt (reakciós, klerikális stb.) százezreket zártak ki a szavazásból. Az együttműködő jogászok az osztályharcos ideológia talaján állva nem találtak kivetnivalót a demokratikus jogok korlátozásában.

A szovjetvezetés alatti SZEB ismét segített, újabb, főleg a kisgazda pártból kilépett vagy kizárt politikusoknak új pártalapítást engedélyezett az ellenzéki erők szétforgácsolása céljából.

A választási jó szereplés érdekében a társutas kisgazdák, a parasztpárt és a szocdemek összeállásával létrejött a Baloldali Blokk, amely teljes egészében a kommunisták érdekeit képviselte. A párt biztosra akart menni, ezért a választási csalásoktól sem riadt vissza, az úgynevezett kékcédulás választások több százezres szavazatot hoztak.

Az abszolút többséghez még ez sem volt elég, mert az ellenzékbe szorult pártok így is 40 százalékos eredményt értek el.

Az 1947. évi választások után ismét támadásba lendült a KMP, egyrészt az ellenzékben lévő pártok teljes felszámolásával, másrészt a Baloldali Blokk pártjainak egy szervezetbe terelésével kívánta egyeduralmát biztosítani.

Egyes ellenzéki pártokat feloszlattak, képviselőiket megfosztottak mandátumuktól, mások ezt elkerülendő magukat oszlatták fel. Néhány kis párt betagozódott a kommunista vezetés alatt álló a Magyar Függetlenségi Népfrontba.

amelyre az államvédelem mindig talált okokat és bizonyítékokat.

Az egyeduralomra törő párt természetes szövetségesét, a Szociáldemokrata Pártot is bekebelezte, formailag a két párt egyesülésével. Erre nézve már 1944 októberében Szakasits Árpád a Szociáldemokrata Párt képviseletében aláírta a két munkáspárt együttműködéséről és a későbbi egyesüléséről szóló egyezményt.

Egyesülés a szociáldemokratákkal

A két párt egyesüléséből létrejött Magyar Dolgozók Pártja programja szerint a szocializmus felépítését tűzte ki célul, de annak mikéntjéről hallgatott, mint ahogy a proletárdiktatúráról és a parlamentáris demokráciáról is. A papíron még létező koalíció egyik utolsó, dicstelen szereplése 1948-ban az egyházi iskolák államosítása volt.

Az Országgyűlés és a kormány a párt végrehajtó szervévé vált, melyet a Rákosi-Gerő-Farkas-Révai négyes irányított.

A koalíció társutas személyei teljes egészében kiszorultak a politikai hatalomból. Oktatási, kulturális, kutatási intézményekben kaptak pozíciót (Ortutay, Erdei stb.) vagy ideiglenesen nagyköveti posztot (Oltványi Imre stb.), illetve súlytalan államhatalmi vagy társadalmi szervek valós hatalom nélküli figurái lettek (Dobi, Szakasits stb.).

A társutasok tevékenységükkel elősegítették egy embertelen rendszer létrejöttét, amelynek uralma alatt százezrek hagyták el az országot, szenvedtek internálást, börtönbüntetést, kitelepítést, vagyonelkobzást és lettek földönfutókká.