A nagy Gatsby és a Fidesz

Írta: Lakatos Júlia, a Méltányosság Politikaelemző Központ nemzetközi igazgatója

Nemrég a Mandinernek adott interjújában Werner Patzelt, német politológus úgy fogalmazott a magyar-német viszony jövőbeli kilátásairól, hogy az nagymértékben a Fidesz hozzáállásán fog múlni. Mondanivalójának lényege, hogy a Fidesznek méltóságteljesen állnia kell a sarat a néppárti frakcióból való kilépés kapcsán, és nem az igazát bizonyítgatnia. Egyedül a türelem, és a következetesség teremtheti meg az újrakezdés feltételeit a legközelebbi EP választás után. Úgy vélte, hogy a Fidesznek nem szabad hagynia magát belehajszolnia egy olyan szerepbe, amit azért osztottak rá, hogy céltáblává tegyék. Zárszavában úgy fogalmazott, hogy ha tartalmilag jól védhető az álláspontjuk, akkor azt megfontoltan, körültekintően, mértékkel, és józanul kell képviselni.

Megállapítása azért érdekes, mert Magyarországról nézve a Néppártból való kilépés egy következmény, a Fidesz szabadon választott viselkedésének eredménye. Nem Európából osztották a Fideszre a migrációs politikáját vagy az illiberális demokrácia élharcosának szerepét. Patzelt ezzel szemben azt állítja, hogy a Fidesz azért vált feláldozhatóvá, hogy európai párttársai demonstrálhassák választóiknak: nem támogatják a jobboldali populizmust. S habár ezt igazságtalanságnak tartja, mégis úgy látja, nincs mit tenni, rövidtávon bele kell törődni.

Patzelt meglátása lényegében az, hogy a Fidesz viselkedjen úgy, mint egy nyugat-európai párt. Vegye természetesnek, hogy olykor nyer, olykor veszít, mindez nem létkérdés. Csakhogy a kelet-európai, és különösképp a magyar történelemből ennek ellenkezője adódik. Március 15-e táján nem kell magyarázni, hogy Magyarországon a vereség akár évtizedekre, olykor több száz évre meghatározhatja az ország szabadságát, függetlenségét. A Fidesz éppen ezért viselkedett úgy, ahogy a migráció kérdésében, illetve az európai mainstreammel való viszonyában is. Nem tud és nem is akar megszűnni magyarnak lenni az Európai Unióban, azaz nem tud elszakadni történelmi hagyományaitól, tapasztalataitól, ami az örökös harcra épül. A győzelem kérdése számukra nagyon is létkérdés.

Akármilyen abszurd a felvetés, hogy a Fidesznek felül kell emelkednie történelmi reflexein, Patzeltnek mégis igaza van. Az, hogy a Fidesz hogyan reagál erre a vereségre, sokat elmond jövőbeli sorsáról. A pillanatnyi veszteségből akár még nyereséget is kovácsolhat. Mindehhez azonban két dolog szükséges, amelyet a német politológus nem említett felsorolásában. Méltóság és elegancia. 

Álljon itt példának a Nagy Gatsby esete. Jay Gatsby drámája az volt, hogy az a társaság, amelyhez oly görcsösen szeretett volna tartozni (ki)használta, de végül sosem fogadta be. A főhős éveken keresztül távolról csodálta vonzalma elérhetetlen tárgyát, miközben szó szerint minden ezközt megragadott ahhoz, hogy felküzdje magát a társadalmi ranglétrán az elit közé. Úgy hitte, hogy kellő gazdagsággal méltóvá válhat szerelméhez, a régi jómódú családból származó Daisyhez, és kiragadhatja kényelmes, megszokott világából. Csakhogy az elit szemében minden sikere ellenére ugyanaz maradt, aki a kezdetekben, nem tudta áthidalni a társadalmi szakadékot. Kicsit úgy ahogy egy kelet-európai tagállam sem nagyon remélheti, hogy tartósan befolyásolhatja az Európai Unió politikáját. 

„Felelőtlen emberek voltak”, írta F. Scott Fitzgerald könyve zárásaként a Gatsby halálát okozó szereplőkről, ugyanakkor a végzetes hibát mégis épp ő követte el, amikor hagyta magát kibillenteni az egyenrangú partner szerepéből Daisy férje által, és engedte, hogy eluralkodjon felette az előéletéből magával hozott kisebbségi komplexus és bizonyítási kényszer. Gatsby sokéves építkezése pillanatok műve alatt omlott össze egy olyan ember magabiztossága nyomán, aki tudatában volt annak, hogy születésénél fogva a társadalmi ranglétrán felette áll, és ez bizonyos előjogokat biztosít számára. Daisy férje nem csak szeretője hitét rendítette meg Jayben, hanem Gatsby saját magába vetet hitét is kikezdte. Habár még küzdött ellene, nem akarta elhinni, szíve mélyén tudta, hogy nem nyerhet, mert csak egy imposztor. Azt a magabiztosságot, ami vitapartneréből áradt, semmivel nem tudta megvásárolni, ahogy a külvilág elismerését sem. 
 
A Fidesz azért tudta ilyen mértékben felforgatni az európai politikát, mert a saját útját járta, volt egy határozott elképzelése az Európai Unió reformjáról. Mindez rendkívül sok konfliktussal jár, amit eleddig meglehetősen jó ütésállósággal viseltek. Az EPP-vel való ideológiai alapú vita ilyen mértékű kiéleződése azonban más kategória. A politikai méltóság megőrzésének útja, egyben az elegancia jele, hogy a vereségre nem erővel reagál, hanem a helyzet tudomásul vételével. Nem mindenáron akarja bizonyítani igazát, hiszen biztos igazában. Ez egyben azt is jelent, hogy elhiszi, hogy az idő igazolni fogja politikai válalkozását, ezért türelemmel kivárja amíg ez bekövetkezik. Az elegancia ugyanis ott kezdődik, hogy tudjuk: a szerencse forgandó. Csak annak életbevágóan fontos a győzelem, aki mindent egy lapra tett fel, és akinek nincs hova hátrálnia.

A Fidesz eddig mindent arra tett fel, hogy felfedje az unióban létező kettős mércét, hogy bebizonyítsa, a kelet-európai tagok nem másodrendű tagállamok, ők is lehetnek mintaformálók az európai politikában. Most mégis akkor tud továbblépni veszteségéből, ha „született európaiként” viselkedik, és méltóságteljesen engedi, hogy meglegyen a győztesek öröme.