Pont úgy vagyunk mintademokrácia, ahogyan a modellváltásokról döntöttek az egyetemeken

„De ami a folyamat egészére jellemző volt »kicsiben«, ugyanúgy sajátja volt a sorsdöntő, káoszba fulladó szegedi szenátusi ülésnek is: amikor a testület tagjai azt sem tudták, miről szavaznak éppen, amikor a modellváltás leghangosabb ellenzője nem kapott szót, és több garanciát kérő módosítóját meg sem tárgyalták; vagy amikor több olyan tanár is igennel szavazott, akiknek a delegáló kara előzetesen elutasította a váltást. (Az egyetem sorsa megfordult volna, ha csak három ember megteszi azt, amit kértek tőle az általa képviselt egyetemi polgárok.)

Ugyanígy nehéz tiszta, hatalmi befolyástól mentes döntéshozatalt látni ebben az ügyben, ha arra gondolunk, hogy a köztelevízió napokkal a döntő szenátusi ülés előtt elkészült a modellváltást kész tényként prezentáló anyagával, de két héttel ezelőtt a felsőoktatásért felelős minisztérium sem hagyott sok helyet a kételynek.

Vagy arra, hogy maga a miniszterelnök tett aktívan azért a szavazás reggelén, hogy nem kis nyomás alatt kelljen a szenátusnak az egyetem jövőjéről szavaznia, amikor szolid utalást tett rá szokásos péntek reggeli rádióinterjújában, hogy ha nem kötelezik el magukat az autonómiájukat megtépázó alapítványi modell mellett, akkor jóval kevesebb forrás fog a rendelkezésükre állni.

Szóval amikor a miniszterelnök legközelebb a kormány és a parlament viszonylatában érvel azzal, hogy a magyar demokrácia legalább olyan jó, mint a német és az olasz, vagy azzal példálózik, hogy a rendkívüli jogrend alatt is ülésezik a törvényhozás Magyarországon, a média szabad, a jogállam pedig működik, érdemes lesz azzal folytatnia a sort, hogy ezek az egyetemek is saját megfontolásukból, demokratikus úton mondtak le a szabadságukról.”