Mi történt a világgal?

„Tegye fel a maszkját, kérem!” – szóltak rám, amikor beléptem a lakásom melletti kisbolt ajtaján. Maszkot? Nekem nincs maszkom. Egyáltalán miért kellene legyen maszkom? És miért visel mindenki rajtam kívül maszkot?

Úgy éreztem, ha hangosan felteszem ezeket a kérdéseket, engem néznek majd hülyének. Ezért csak megszeppenve annyit feleltem:
– Elnézést, de nekem nincs maszkom.
– Akkor vegyen egyet – utasított kissé türelmetlenül, és rámutatott a kassza melletti polcra.
Orvosi maszkok sorakoztak a polcon, elvettem egyet, és magamban elégedetlenkedtem, amiért fizetnem kell valamiért, amit nem is akarok megvenni. De nem ellenkeztem, feltettem.

Amikor kiléptem az utcára, már azt hittem, levehetem ezt a borzasztóan kényelmetlen dolgot, amiben alig kaptam levegőt. Viszont arra lettem figyelmes, hogy körülöttem mindenki hordja. Kinek orvosi maszk, kinek pedig pamutból készült színes anyag takarta az arcát, de minden arra járónak, egytől egyig elfedte az orrát és a száját valami. Csak a szemeiket láttam. Volt, akinek még annyit se, mert a kapucni szőrméje azt is beárnyékolta. „Mi történt a világgal?” – tettem fel a kérdést magamban, és közben

Elért minket a koronavírus Kínából? De hát az hogyan lehetséges? Hiszen tegnap még minden rendben volt. Ehhez hasonló gondolatok játszódtak le a fejemben számba véve minden lehetőséget. Meg akartam kérdezni valakit az esetről, de mégis szégyelltem, mert úgy tűnt, rajtam kívül mindenki értesült az új trendről. Ekkor már elővettem az okostelefonomat, gondolván, hogy a Google úgyis mindent tud. Görgetni kezdtem a mai híreket. „A Stratégiai Kommunikációs Csoport hétfői tájékoztatása szerint Bukarestben jelentették a legtöbb koronavírusos megfertőződést, utána pedig Kolozs és Temes megye következik a sorban” – volt olvasható a ma reggeli hírek között. Ekkor döbbenten ránéztem a dátumra: február elseje, ami még rendben is van. Csupán annyi volt a gond, hogy 2021. Határozottan emlékeztem rá, hogy azelőtt való nap még 2020 volt.

Aznap délután egy megbeszélésre kellett mennem, ahol egy találkozó várt rám egy politikussal. Buszra szálltam, 
természetesen maszkban, és épp helyet szerettem volna foglalni egy idős hölgy mellett, amikor így szólt hozzám:

– Elnézést, de nem látja, hogy ide nem ülhet? – És valóban az ülésre egy nagy X volt rajzolva. Bocsánatot kértem a hölgytől, aki bizonyára tartott attól, hogy megfertőzhetem, és állva folytattam az utamat a kapaszkodónak támaszkodva. Szinte éreztem a baktériumok sokaságát a kezemen, és azon kezdtem gondolkodni, hogy akár én is könnyedén megfertőződhetek.

Odaléptem a fertőtlenítőszerhez, amit a buszon helyeztek el, és nyomtam egy keveset belőle. Amikor leszálltam, egy pillanatra levettem a maszkomat, hogy levegőhöz juthassak, és abban a minutumban odalépett hozzám egy rendőr, rám kiabálva, hogy mégis mit képzelek. Azonnal vegyem vissza a maszkot, különben megbírságol. Nem győztem bocsánatot kérni, amiért egy kis friss oxigént akartam magamba szívni.

„Mégis mi történt a világgal?” – kérdeztem magamban ismét.

Beértem az irodába, ahol az ajtóra ki volt ragasztva nagy betűkkel: „A MASZK VISELÉSE KÖTELEZŐ!”. Persze, sejtettem, hogy itt sem szabadulhatok az új kiegészítőmtől. Siettem tovább az interjúmra, ahol már várt rám a politikus. Illedelmesen köszöntem, és nyújtottam felé a kezem a bemutatkozáskor, de nem viszonozta a gesztust, csak annyit mondott, örül a megismerkedésünknek. Nagyon kínosnak éreztem a visszautasítást. Ezután felajánlotta, hogy amíg beszélek, levehetem a maszkot, de máskor szeretné, ha rajtam lenne. A kellemetlen élmény után eldöntöttem, hogy nem nyújtom többet mások felé a kezem.

Este a barátaimmal találkoztam, akik egy kávézóban vártak rám. Úgy gondoltam, kicsit korai délután hat órakor menni, de időközben megtudtam, hogy 10-kor bezár a hely a vírus miatt. Amint beléptem, meglepetten konstatáltam, hogy nagyon kevesen vannak, pedig ez a hely mindig tele van, főként péntek esténkét. Kiderült, hogy minden második asztalhoz lehet ülni csupán, és maximum négy személynek. Az asztalhoz leülve le lehet venni a maszkot, de amint felállnánk, hogy mosdóba menjünk, vissza kell tenni, mert plusz ötven centi magasságban nagyobb a kockázat a megfertőződésre.

A legtöbb ismerősöm öklüket összeérintve köszöntötte egymást ölelés helyett, de úgy tűnt, nem azért, mert félnek. Inkább megszokássá vált, ami csak nekem volt furcsa. Már nem tudtam kivel, hogyan viselkedjek. Mik akkor most az illemszabályok? Ne érintkezzünk? Vagy mégis? Volt, aki azért még átölelt. Úgy éreztem, elvesztem, és már nem tudom, mit hogyan kell csinálni ebben a meglehetősen furcsa világban.

Hazafele kiderült, hogy elnéztem az időt, mert 23 óra után már nem szabad kimenni az utcára. Erre pedig senki nem figyelmeztetett, gondolván, hogy biztosan tudom, hiszen hónapok óta így megy. A város teljesen kihalt volt. Nagyon ijesztő, és bizony bennem volt a félsz, hogy megint találkozom egy rendőrrel.

Ők már mind megszokták? De hogyan alkalmazkodtak hozzá ilyen hamar? Azt hiszem, a válasz mindezekre a kérdésekre az, hogy megtanultak beletörődni. Az emberek megtanulták szó nélkül elfogadni, azt, ami velük történik, és nem ellenkezni.

Otthon, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, kicsit megnyugodva fújtam ki a levegőt, hogy nem történt semmi baj, és túl vagyok ezen a napon. Pihenésképpen bekapcsoltam a tévét, éppen a kései híradó ment. A felhozatal kb. így nézett ki: vírus, betegek, halálozás, korlátozások, leégett kórház, Trump és az iskolák megnyitásának kérdése. Ekkor döbbentem rá, hogy az iskolákat is bezárták. Mégis, hogy tanulnak így a gyerekek? Egy őrült világba csöppentem, ahol a jövő generációja úgy fog megtanulni írni, hogy a tanító néni képernyőn keresztül próbálja kézzel-lábbal magyarázni, hogyan kell megformálni a betűket. Szép kis jövő.

Ahogy a párnámra fektettem a fejem, azon imádkoztam, hogy mindez csak egy rossz álom legyen, közben pedig reménykedtem, hogy nem 2022-ben fogok másnap felébredni.