Manson és MeToo: balról jön már a morális pánik

Azért vessünk egy pillantást az illető úriember fizimiskájára, és tegyük fel magunknak a kérdést: az őt ijesztő viselkedéssel megvádoló volt barátnői talán sejthették volna, mi vár rájuk egy párkapcsolatban – írta egy újságíró kolléga a Facebookon, miután Marilyn Manson volt barátnői hirtelen előálltak azzal, hogy a zenésznek bizarr ötletei voltak, amelyeket zaklatásként, bántalmazásként éltek meg.

Azóta az egyik volt barátnő, Evan Rachel Wood már azt is állítja, hogy a zenész felesége, Lindsay Usich megfenyegette, hogy kompromittáló képeket fog közzétenni róla, ha nyilvánosságra hozza Manson elleni bántalmazási vádjait, majd végül az 1996 óta vele dolgozó menedzsere is otthagyta az előadót.

Marilyn Mansont, a popkultúra húsz évvel ezelőtti ügyeletes botrányhősét utólérte a cancel culture.

Az újságíró kollégát sokan letámadták, mondván, „ne ítélj külsőre”, micsoda előítéletesség, a hölgyek nem tudhatták, szóval:

Nem vagyok oda Manson zenéjéért, nem a gondolatvilága miatt, amit szórakoztató horrorgiccsnek is fel lehetne fogni, hanem egyszerűen azért, mert unalmas; akkor inkább mindenféle extrém metál, az legalább izgalmas zeneileg. (Ha meg már indusztriális metál – a la korai Manson –, akkor inkább Ministry, Satirycon.)

Nem osztom a nyolcvanas-kilencvenes években divatos, idétlen zenékkel kapcsolatos morális pánikokat sem, nem eszik olyan forrón a kását. Különben is a rockzenészek társadalomkritikái, habár érthetőek, többnyire unalmasan közhelyesek. Egy kis groteszk horrorszínház nem kavar sok vizet, maximum nagy összegekről tud számlát kiállítani Manson könyvelője. Az általa kedvelt Nietzschét, a reakciós-ellenforradalmár módon dekadens Baudelaire-t, Fellinit és másokat meg jobbról is lehet szeretni. (Sőt, onnan lehet csak igazán.)

Egy lírai, szerelmetes dal Mansontól

Nem vagyok nagy híve a MeToo-mozgalomnak, habár az eredeti gondolattal csak egyetérteni tudok, miszerint bátorítsuk a munkahelyi zaklatás áldozatává vált nőket a jogi lépésekre és a történtek felvállalására:

Ám úgye a MeToo-mozgalom oda fejlődött, hogy automatikusan az állítólagos bántalmazottaknak ad igazat, és minden piszlicsáré baromságot effektíve bántalmazásnak tekint. Amit valaki annak érez, akár tíz évvel később, az bántalmazás volt, pont.

Ha csúnyán néztél egy nőre, vagy közeledtél felé, de ő pont nem téged akart, akkor bántalmazó vagy. Aha.

Ez a hozzáállás kiváló lehetőséget biztosít a visszaélésre, bosszúállásra. Na, de nem erről akartam igazán értekezni.

Mert az azért mégiscsak komikus, hogy a miközben az előző fél évszázadban a közhelyes lázadósdit üzleti alapon is tökélyre fejlesztő rock- és popvilág a társadalomkritika és a nyárspolgári világ elleni lázadásként értelmeződött (kommersz, fogyasztói lázadás), addig

Például a mindig kissé groteszkül öltözködő, bizarr zenei világot teremtő Marilyn Manson, akinek művészneve a szexistennő Marilyn Monroe és a sorozatgyilkos Charles Manson kereszt- és vezetéknevének összetétele (nyárspolgári neve: Brian Hugh Warner), párkapcsolataiban kissé groteszk és bizarr ötletekkel állt elő!

Ész megáll, hang fennakad, lehelet megszegik! Ne ítélj elsőre, ne ítélj külsőre! 

Tök igaz, a marcona külső gyakran érző szívet rejt, minden keményrocker és metálos kamaszra igaz lehet eme mondás („ízlésem változatos, dark-goth-black, keresem társam”, szólt egykor egy hirdetés a Metal Hammerben), na de azért legalább másodikra azért már csak lehet ítélni!

Vagy tényleg komolyan gondoljuk, hogy Manson „művészi világának” és öltözködésének semmi köze a való életéhez, mindez csak lárpurlár szórakozás? Ezt a norvég Dimmmu Borgirnak (akik lépten-nyomon hangoztatták, hogy ártatlan lelkek, és zenéjükben élik ki az agresszivitásukat, bár az a zene inkább bombasztikus, nem pedig agresszív) még talán elhiszem, a szimfonikus metálzenéket ugyanis nehéz komolyan venni – de Mansonnak valahogy nehezebb hinni.

Mintha a rockzenészek kétharmada nem azért állt volna rockzenésznek, hogy csajozni tudjon, és ne szedett volna fel lépten-nyomon nőket a backstage-ben. Évtizedekig ünnepeltük a rockvilág szabadosságát, majd

Ugyan már! Mi a morális pánik, ha nem ez?

És hangoztatjuk, hogy ne ítéljünk külsőre, miközben egy milliomos rocksztár az mégsem egy szerencsétlen hajléktalan, nem is szakadt bölcsész, sőt nem is kiégett öltönyös jogász, hanem egy milliomos rockzenész, aki azt vesz fel, amit akar? Tényleg azt gondoljuk, hogy Manson öltözködésének semmi köze a viselkedéséhez? És hogy akinek bizarr a gondolatvilága, az majd pont a párkapcsolataiban lesz asszertív, megértő, harmonikus?

A legszánalmasabb a cancel culture áttörése. Mintha a művészek éthosza nem az lett volna mindig is, hogy túlérzékeny (bocs, kőkemény), zabolátlan lázadók, és a lázadás egyik legfőbb kifejeződése nem a mértéktelen csajozás lett volna, amire mindenki csorgatta a nyálát. Meg mintha nem hangoztattuk volna, hogy az alkotás függetlenné válik az alkotó személyétől.

Régen csak annyit írtak a lemezekre, hívogató tiltott gyümölccsé változtatva azokat, hogy „parental advisory: explicit content – ez volt a baloldali média által kifigurázott és elítélt morális pánik eredménye. Most viszont a felszabadítók és lázadók nem figyelmeztetnek, ha a tegnap általuk ünnepelt „társadalomkritikus” művészeti alkotásod hirtelen nem felel meg a legújabb elvárásoknak, hanem kitörölnek téged a világból. Akik évtizedekig ünnepelték Mansont és a hasonszőrűeket, mint a régimódi, poros erkölcsök elleni lázadókat, most hirtelen rátalálnak az örök erkölcsi alapelvekre, melyek áthágása ma már nem ünnepelt polgárpukkasztás, hanem megbocsáthatatlan bűn.

Lehet, hogy újrahallgatom Manson unalmas lemezeit,

Ha unatkozni fogok, hozzáolvasok egy kis Villont vagy Baudelaire-t, meg elkezdek gondolkodni azon, hogy lemezboltot nyitok, hiszen a cancel culture-t csak a fizikai hanghordozók tudják túlélni, azokat nehéz a digitális máglyára vetni.