Covid-önzés: életedet a kényelmemért

Édesapám leigazolt, veretlen kosaras volt. Új társaságokban szerette ezt a tényt amúgy elegánsan odalökni, mintegy mellékesen, szeme huncutul villant közben. Majd, miután kiélvezte a beálló hitetlenkedő csendet, gyors magyarázattal is szolgált: amikor éppen a Magyar Néphadseregben ismerkedett a kumplipucolás, a fogdát érő munkásmozgalmi induló-parafrázisok és a töményszesz kölcsönhatásaival, valami barátságos mérkőzést hirdettek két ezred (század?) között. Őt pedig, mivel munkás-paraszthajszállal magasabb volt az átlagnál, szocialista önkéntességből jelentkeztették a kosárlabdacsapatba, kapott is róla valami igazoló papírt.

A nagy napon azonban az ellenfél nem jelent meg, így technikai győzelmet arattak – több mérkőzésre pedig nem került sor, így semmi sem vethetett árnyékot veretlensége dicsfényére sem: az állítása tehát formailag igaz volt.

A rendszerváltás óta azonban csak kapitalista módszerekkel válik az emberből versenysportoló. Például úgy, hogy a járványügyi korlátozások ellenére nem bírja már tovább konditerem nélkül, bejelentkezik a megfelelő edzőtermekben, és

(ami sportorvosi engedély nélkül csak egy porhintés, persze ettől nem lesz lehetetlen, csak macerásabb és drágább a dolog).

Természetesen attól, hogy öt ember lejár egy konditerem hatezer légköbméterébe, esetleg nem is egyszerre, senkinek nem esik baja; ahogy attól sem, ha – ilyenről is hallani – valaki néhány fős baráti összejövetelt szervez egy bezárt kocsmába kizárólag a betegségen átesett féltucat ismerősnek, hogy ne menjen kárba a hamarosan lejáró szavatosságú sör – és ha már arra járnak, hát némi pénzmaggal is támogatják a műintézmény el nem engedett bérleti díját, nehogy valami anyagi kár érje az illetékes önkormányzatot.

A probléma nem ezekkel lenne, nem is a parkokban sörösdobozra fagyott kézzel lézengőkkel. Igazából mindent lehetne, csak ésszel, odafigyelve a többi emberre. Mert most tényleg nem az a tét, hogy a szomszéd házmesternéni el tud-e aludni nyolc óra húszkor a Barátok Közt ismétlésre, hanem hogy meg tudunk-e menteni az átoltottságig hátralévő időben a vírus áldozatául eső emberekből a lehető legtöbbet. Még úgy is, hogy belekalkuláljuk, hogy sem a hipermarketben, sem a plázában, sem a tömegközlekedésen nem tudjuk mindig elkerülni a tömeget.

Ennek szellemében a legjobb lenne, ha azok, akik már mindenféle úton-módon megtalálják a megfelelő kiskapukat,

nem szerveznének nyereményakciót emberéletekkel rulettezve, sem marasztaló dj-t az elviteles forraltbor mellé, kihívnák az orvost, mielőtt a zugkocsmában meghal a haverjuk; és persze, ki az a hülye, aki akkor is felhúzza az orráig a maszkot, amikor a kihalt utcán baktat haza egyedül... De mennyire szép és jó lenne, ha a tömött villamoson mégis venné a fáradságot az illető, és ha már megkérik rá, hogy szíveskedjék felvenni a maszkot, akkor megpróbálna ellenállni a kísértésnek, és nem ölne meg senkit azalatt a pár megálló alatt, sem a késével, sem a köhögésével.

Mert ésszel élni és szlalomozni a törvény betűi között úgy, hogy azzal nem kockáztatjuk mások életét – és ugyanilyen férfiasan vállalva tetteink következményeit, ha a büntetést a pénztárcánk bánja – egy dolog.

Viszont, ha a pénztárcánkat (vagy a kényelmünket) rangsoroljuk magasabbra, mint mások élete, az nagyjából úgy viszonyul előbbihez, mint az üres úttesten átballagó vagány negyedikes és a gyógyíthatatlan leszarom-sietek gázolómészáros. A két dolog minőségében más. Nagyon más.