Önkényuralmi módszerekkel operál az egyik legnagyobb közösségi média.
„Ha az árnyalatnyinál hangsúlyosabban megjelenik a nemzeti érzület, huss, ott teremnek a keselyűk, és hirtelen csak azt látod, hogy egykor volt egy profilod, béke poraira.
Ezt sem lehet a szó köznapi értelmében megszokni, de a saját, ocsmány szabályaikhoz legalább valamennyire ragaszkodtak a cenzorok. Tudom, ha egy pillanatra megállunk és elgondolkozunk, akkor már ez is tarthatatlan állapotnak tűnik, hiszen azok nyilvánvaló elnyomását igyekszünk kijátszani, akik amúgy mindenfajta színű zászló alatt örömmel vonulnak, fennen hangoztatva, mennyire elutasítanak bármilyen elnyomást is, de ez a képmutatás a szokásos, progresszív módi, életünk része.
Mára viszont eljutottunk odáig – legalábbis én, de bizonnyal más is tapasztalta –, hogy a tojáshéjak kínos természetének való megfelelés sem elegendő. Mert ha a házmesterek és cenzorok nem tudnak belekötni abba, amit egy adott, akár hivatalos oldal tesz közzé, akkor jönnek az újabb húzások.
Friss tapasztalatom, hogy az ellehetetlenítésnek egy egészen új formája Facebook-oldalak esetén az a módszer, amikor nem tiltják le az oldalt, ellenben megakadályozzák, hogy az oldal nevében közzétevő magánszemély posztolhasson. Arra hivatkoznak ilyenkor – jön is mindig a tüchtig értesítés –, hogy kéretlen tartalmakkal kínálja meg az ember a közönséget. Azt a közönséget, amely aznap mondjuk írd és mondd három posztot láthatott az oldalon, és amely tömeg pont azért iratkozott fel a követésre, mert ilyen tartalmakat szeretne látni.
Ilyenkor egy szóval nem említik meg, hogy ez a tiltás mikor jár le, mi váltotta ki, esetleg a jövőben hogyan lehet elkerülni. Ugyan, semmi ilyesmi, csak a parancsszó: kuss a neved!”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Abban is biztosak lehetünk, hogy ez még nem az utolsó fejezet. És én már azt nagyon várom, hogy megjelenjen a film végén a felirat: VÉGE.
A Würzburgi Egyetem szerint csak egy túlbuzgó könyvtári munkatárs értette félre a szabályokat.
Most aztán árgus szemekkel figyelhetnek az oroszok.
Az egész országot megrázta a kis Liza története. A kislánynál 2,5 éves korában diagnosztizálták az agydaganat egyik rendkívül agresszív fajtáját. Most családja a gyógyulására gyűjt, egy drága amerikai kezelés mentheti meg a kicsi életét.
