A Radírpókok sosem győzhetnek

A halhatatlan Csukás István egyik kedves mesehőse a Radírpók. A méretes radírorral megáldott mesefigura akarva-akaratlan mindent eltüntet, ami útjába esik. Kiradírozza az oroszlán fogait, a zebra csíkjait, a rikkancs cipőjét, a kocsi kerekeit. Nyomában a semmi jár.

Hasonló elánnal dolgoznak napjaink cenzorai, csak ők a történelem „szégyenletes” eseményeit, a nem píszí irodalmi műveket, a megteremtett és elhasznált hollywoodi hírességeket radírozzák át a sosemvoltba. Az eltörlés kultúrája gőzerővel zakatol előre, ma még csak Trump twitterfiókja, holnap az egész elnöksége.

Amit eltörölni nem lehet, azt meghajlítani, átírni, kilúgozni kell; ilyen például a nyelv. A polkorrekt beszédmód megköveteli például az „anya, apa és szülő” kifejezések helyett „terhes nő és terhes nő partnere” használatát, de említhetjük az utólag iróniává maszkírozni szándékozott awomen esetét. A lényeg, hogy a mindenféle szélsőséges izmusok meggyökereztetése érdekében a nyelvet uralni, sőt formálni kell, ennek irodalmi reprezentációit pedig gondosan átkódolni. Megrostálni a Huckleberry Finnt, az Elfújta a szél vagy a Tíz kicsi néger veszélyes klasszikusát.

Aki uralja a nyelvet, uralja az emlékezetet, az uralja a jövőt is. A társadalom önkényes formálásának igényét épp a gondolkodás megváltoztatása képes kiszolgálni. Klímaszorongás, klímarettegés, ökogyász – a szavakba erőszakolt érzelmi töltet fokozatosan áthatja a mentalitást, mesterségesen irányítja figyelmünket. Ami pedig kellemetlen, vitára ingerlő, mondjuk ki: triggerelő, annak a safe space-ekben nincs helye. Ha átírni vagy eltörölni nem lehet, akkor izoláljuk magunkat tőle, létezéséről a kiközösítés terhe mellett tudomást sem szabad venni.

Ezek a gondolkodás egyirányúsításának kimódolt lépései: ami nincs, ami szalonképtelen, amiről hallgatunk, azzal nem lehet vitatkozni. A tagadás kultúrája a valós eszmecserét, a szellemi energiát jelentő véleményütköztetést küszöböli ki. A meggyőzhetőség, de akár az elgondolkodtathatóság halvány esélyét is lefojtja. A sok nézőpont ugyanis kellemetlen zavarokat eredményezhet, és ugyan ki akar ráébredni a kognitív disszonanciákra. A ráébredések mindig fájdalmasak.

A felejtés és felejtetés lázas munkájában a közösségi oldalak igazi csodafegyvernek számítanak. Az önkényes cenzúra képeket, bejegyzéseket, akár több százezer követővel bíró oldalakat is egy kattintással tüntet el a kibernetikus semmiben. Különösen groteszk ez a működési mechanizmus annak fényében, hogy a digitális világot a végtelen szabadság metaforájaként ünnepeltük: ahol bárki szabadon megnyilvánulhat, és építheti a saját véleménybirodalmát vagy virtuális kapcsolatrendszerét. Ennek adott ösztönző keretet a Facebook, ám mára fullasztóan szűkké zsugorodott az egykor végtelennek tűnő galaxis. A falak szinte tapinthatóak, főleg, ha nem tartozol a progresszió élcsapatába, ne adj Isten, kimondottan konzervatív vagy.

A következő lépést nem tudhatjuk előre, kiszámíthatatlan, hogy kire sújtanak le az új világ láthatatlan cenzorai. Az azonban bizonyos, hogy a társadalomformáló erők ellenében felértékelődik minden független, hagyományokat ápolni merészelő médium. A legyártott világnézetek helyett

még akkor is, ha ezer Greta harsogja, hogy mit szabad gondolnunk a Föld jövőjéről és a jelen felelőseiről. Még akkor is, ha tömegek bizonygatják, hogy a vakcina végzetesen megbetegít. És még akkor is, ha farizeusok zengik kórusban a nemzet, a család idejétmúltság, kiüresedettségét, a globális feloldódás alternatívanélküliségét. 

Mert ne feledjük, és adjon erőt a történelmi tapasztalat: a valóságban a Radírpókok sosem győzhetnek.