Gyurcsány, a pusztító

A bukott politikus fő szövetségese és örök reménye az emberi emlékezet esendősége. Erre játszott Gyurcsány Ferenc is, aki alig fél évvel miniszerelnöki székből való kiebrudalása után máris elérkezettnek látta az időt arra, hogy átfesse teljes csődbe jutott és minden korábbi miniszterelnökét alulmúló kormányzását. Mivel ma már feltehetőleg kevesen emlékeznek rá, idézzük fel röviden ezt a tragikomikus eseményt.

„Merjetek büszkék lenni!” – biztatta Gyurcsány Ferenc 2009. október 29-én az MSZP alapításának 20. évfordulóját ünneplő pártválasztmány tagjait, amikor (nem elég) hosszú szünet után ismét a nyilvánosság elé lépett. Nemcsak a baloldali körökben nagy sikert aratott 2004-es vitairatának – „Merjünk baloldaliak lenni” – alapgondolatát idéző tézis, hanem a bukott vezér minden szava, gesztusa arra irányult, hogy önbizalmat csepegtessen a csődöt mondott párt prominenseibe. „Ne adjuk fel azt a hitünket – mondta –, hogy a világ nagy dolgaiban a jó oldalon állunk. Hogy képesek vagyunk erős, modern, polgári világot teremteni. A szocialista tradíciók hű követői vagyunk, akik nem engedik szegénységbe süllyedni az országot. … Gyarapodást hozott a hét év, nem háborús helyzetet. Senki ne vegye el az ország teljesítményét!”.

Jól emlékszem, tantaluszi kínokat éltem át, amikor utólag, mazochista kíváncsiságból, teljes egészében meghallgattam ezt a beszédet. Azzal mentegettem magam, hogy mégiscsak olyan emberről van szó, aki a megelőző évtizedben – és a színfalak mögött azóta is – meghatározóan szólt és szól bele az ország sorsába. Noha nemcsak ellenfelei, hanem egykori és mostani hívei is elég jól tudják, hogy a lebukott vezér küldetéstudata („a jó oldalon állunk”) hamis, hogy nem volt és nem lesz képes (nyilván soha nem is akart) erős, „polgári világot teremteni”, s hogy kormányzásával maga „süllyesztette szegénységbe az országot”, a választópolgárok többsége nemigen érti, miért is volt oly pusztító, hogy ez az ember kivételes politikai hatalmat szerzett magának, s hogy oly gátlástalanul élt (vissza) ezzel. Most, amikor a kormányellenes politikai erők összeborulásával a balodalon javában folyik (vagy már meg is történt) Gyurcsány Ferenc politikai rehabilitálása, sőt elképesztő módon ő lett ennek az összefogásnak a meghatározó ereje, talán nem lesz haszontalan számba venni kormányzása „eredményeit”, amelyekkel a 2000-es évtized végére szakadékba vitte és depresszióba kergette hőn szeretett magyar népét és „hazáját”. 

1. A „jóléti rendszerváltozás”

Köztudomású, bár idő haladtával egyre kevesebbet emlegetik, hogy Gyurcsány Ferenc találta ki ezt a minden korábbi ígérgetést felülmúló és az addigi gazdaságpolitikai konszenzust felrúgó programot, hogy hatalomra juttassa a reménytelen helyzetben lévő és a hatalomból való kiesést egyre nehezebben tűrő szociálliberális oldalt. Ezért 50 százalékos béremelést ígért a közalkalmazottaknak, páratlan demagógiával felhergelte és 19 ezer forint meglebegtetésével elcsábította a nyugdíjasok tömegeit. Az ígéreteket kormányra kerülve beváltották. Az eredmény: az államadósság kb. 8 ezer milliárdról több mint 20 ezer milliárd forintra (az 1990-es 20 milliárdról 100 milliárdra dollárra) nőtt, amely akkor a GDP 80 százalékát tette ki, s akkoriban mindenki úgy tudta: ezt az adósságot az ország a maga erejéből soha nem fogja tudni kifizetni. A lebukott vezér

a hatalom mániákus akarásával tönkretette az államháztartást,

és a következő generációk jövőjét is tönkretette volna, ha nem következik be a 2010-es politikai változás.

2. „Az informacionalizmus” bevezetése 

A politológia e csúnya szóval illeti az olyan politikai-kormányzati rendszert, amely kormányzás helyett kommunikál. Idézzük magát a „rendszeralapítót”, aki Debreczeni József Az új miniszterelnök című könyve szerint így foglalta össze céljait: „…valamennyi kormányzati döntésnek a közvetlenül elérendő célon kívül arra is tekintettel kell lennie, hogy … mennyiben segíti a kormányzati hatalom hosszú távú fenntartását. A kormányzás tehát a következő választási kampány része. Ennek megfelelően legalább részben érvényes rá a választási kampányok több jellemzője. A választás az emberek fejében, lelkében dől el. A vélemények, a hitek, a meggyőződések, a félelmek felülírják a tényeket. Az győz, aki kezdeményez. A kezdeményezés döntően kommunikációs természetű. A politikai akciók döntő hányada nem tárgyiasuló intézkedés, hanem szimbolikus cselekvés. A kormányzás és a kampány – alapvetően – nem konkrét intézkedésekről, hanem az azok által hitelesített világképről, társadalomfilozófiáról szól. Ebből következően előrébb való az átfogó világkép, mint az egyedi problémamegoldás.” Ehhez hozzáteszi: a világkép és a társadalmi bázis érdekeinek képviselete mellett a kormányzás célja az „ellenzéket alkotó erők gyengítése”. A szöveg magáért beszél, de azért fordítsuk le magyarra:

Gyurcsány szerint a hatalom nem a problémák megoldására, hanem a párthatalom megtartására, a napi politikai ütközetek megnyerésére,

a társadalom elhülyítésére (látszatok és félelmek keltése stb.) és az ellenzék gyengítésére (értsd: megsemmisítésére) való. Innen érthető, hogy miért állt elő Gyurcsány tizenegynéhány programmal (vö. 100 lépés stb.), amelyek döntő többsége soha nem valósult meg. De hát nem is ezért találták ki őket! A lebukott vezér mániákus hatalomvágya miatt megszűnt a tényleges, hosszú távú érdekek szolgálatában álló kormányzás, a magyar államapparátus romokban hevert, maradékai pedig inkább egy pártállam jellegzetességeit mutatták. Gyurcsány Őszödön maga ismerte be, hogy fogalma sincs, mit is kéne tenni. A kormányzati főhatalom birtokosaként alteregójával, Bajnai Gordonnal együtt a magyar állampolgárok érdekeinek képviselete helyett mindinkább a külföldi nagybefektetők ügynökévé züllött (ld. gázvezeték, Sukoró, „Szuez” stb.). Az ellenzék gyengítésében újabb Rubicont lépett át, amikor 2006-ban az állam erőszakszervezeteivel verette szét és félemlítette meg az ellene tiltakozó tüntetőket, köztük a legnagyobb ellenzéki párt híveit. 

3. A demagógia diadalra juttatása 

Gyurcsány az informacionalizmus politikájának szerves részévé tette a legféktelenebb demagógiát, s ezzel megfosztotta a társadalmat attól, hogy legalább részben megértse, mi is történt vele és országával. Vessük össze a fenti idézetet azzal, amit Gyurcsány mondott 2005. február 14-i évértékelő beszédében: „A nemzeti és politikai közösség megosztottá vált. A politikai küzdelem az emberek többségének szemében kétes értékű … hatalmi játszmává silányult, az okos közéleti vitát felváltotta a kommunikációs gügyögés. A politikát lassan leváltja a politikai kommunikáció”. Elfelejtette hozzátenni: ezzel saját kormányzati politikáját foglalta össze. Aztán itt egy mondat a 2009. őszi beszédből: „Közös ügyünk ez a Magyarország. Egy politikai közösség van, amit úgy hívunk, hogy a magyar nemzet. Az, aki ezt nem óvja, hanem szakítja, az bűnt követ el.” Itt meg elfelejtett utalni arra, hogy 2004. december 5-én ő állt a nemzetet szétszakító erők élére. A gyurcsányi informacionalizmus a demagógiával, a nyelv összezavarásával és az erőszakkal együtt megsemmisítette az éledező civil társadalmat és kurázsit is, mert újabb milliókban ültette el az érzést, hogy a közélet eseményei érthetetlenek, hogy nem érdemes kiállni az igazukért, mert úgyis tehetetlenek, úgysem érhetnek el semmit, ráadásul még orrba is verik érte. Hála a lebukott vezérnek, a magyar társadalom a 2000-es évtized végére a világ egyik legszolgalelkűbb, legrosszabbul informált társadalma lett, s a tíz évvel előttinél is alkalmatlanabbnak tűnt bármiféle modernizációra. 

Ezek voltak Gyurcsány fő bűnei, ez volt az ő gyászos öröksége, amelyet a 2010-ben hatalomra került politikai erőkre hagyott. Rejtély, hogyan követhette és követheti rajongva ma is több százezer ember ezt a figurát, aki többszörösen bizonyította, hogy állami vezetőként terméketlen, tehetetlen és tehetségtelen. Minden, amihez nyúlt, szétrohadt, szétesett. Alkalmatlanságát kétségtelen szónoki képességeivel és folyamatos agresszióval, „háborús uszítással” próbálta és próbálja ellensúlyozni: megfontoltan és szándékosan ugrasztotta és ugrasztja össze a magyart a magyarral, a románt a magyarral, a cigányt a nem cigánnyal. Láthatólag gyűlöli a magyar nemzetet mint olyat (következetesen elítél minden nemzetegyesítő politikai lépést, feleségével együtt folyamatosan az európai egyesült államokat propagálja), és annak legfontosabb jelképeitől kiütést kap. Rajta kívül aligha találnánk miniszerelnököt a világon, aki a német kancellár parlamenti látogatásakor egyedül azt tartsa fontosnak elmondani európai összevetésben is páratlan nemzeti kincsünkről, a Szent Koronáról, hogy annak ottani jelenlétével ő nem ért egyet. Aki – mint magam is – részt vett az 1990-es és a 2000-es évek elejének politikai megmozdulásain, szinte tapinthatta és a bőrén érezhette, miként durvul el az addig viszonylag békés légkör, történik egyre több provokáció és „balhé”, miután Gyurcsány bevette magát az MSZP központjába és hozzálátott megszervezni a 2002-es választási machinációkat. Amit pedig 2006-ban művelt, az túlmegy mindenen, ami egy demokráciában elképzelhető és eltűrhető: véres terrort vezetett be, hogy az ellene tiltakozókat megfélemlítse, s megingott és betegesen féltett hatalmát mentse. 2006 szeptemberében bő félévre – ezt személyes tapasztalatokból mondhatom – a budapesti utcákra, a bírósági tárgyalótermekbe és a börtönökbe visszahozta – nem a Kádár-, hanem – a Rákosi-korszakot: rendőrségi erőszakkal, verésekkel (hogy a szemkilövetést ne is említsem), statáriális ítéletekkel és koholt vádakkal százakat fenyegettek egzisztenciális megsemmisítéssel (többen pedig belehaltak az üldöztetésbe).

Ezzel Gyurcsány olyan szintet lépett, amivel örökre kiiktatta magát a szalonképes politikai szereplők sorából, legalábbis a valódi demokraták szemében. 

Gyurcsány mint személyiség is taszító: beteges hazudozó, kényeres adathamisító (Merkeltől Almunián át Junckerig sokan tudnának mesélni a költségvetéssel és államadóssággal kapcsolatos csalásairól), színpadias, kenetteljes pojáca (emlékezzünk például az „elveszett” kisfiú megtalálásának koholt történetére). De ami a legrosszabb: ahogy fentebb vázolni igyekeztem, Gyurcsánynak nem volt és ma sincs semmilyen értékelhető víziója az ország és a nemzet jövőjéről (hacsak nem a teljes önfeladás), jóllehet, mint említettem, gyakran beszél „átfogó világkép”-ről. Azok a lózungok, amelyek régen és ma is naponta hagyták és hagyják el a száját és a tollát, semmit sem jelentenek, semmire sem köteleznek és semmilyen komolyan vehető ajánlatot nem tartalmaznak. Viszont változatlanul durván fenyeget mindenkit, aki nem kedves neki. Egyik legutóbbi kirohanásában világosan megírta: győzelme esetén „nem lesz árokbetemetés”, vagyis háború lesz.

Gyurcsány Ferenc egy dologhoz ért: a hatalom megragadásához (erről szegény Medgyessy Péter, de akár a mostani ellenzéki szövetségbe bedarált pártok vezérei is érdekes adalékokkal szolgálhatnának). A kormányzáshoz azonban nem, mert – ahogy fentebb igyekeztem bemutatni – a hatalom megtartásán kívül nincs más célja, s mert személyisége pusztító; olyan „identitás nélküli ember”, aki csak a pillanatnak él, és csak azt nézi, miből húzhat személyes hasznot.

Alkatilag nem alkalmas egy nemzet, egy ország vezetésére.

Mindenkinek érdemes végiggondolnia, hová vezet, ha összeáll ezzel az emberrel. A vele kényszerűen szövetkezők utálhatják a mostani rendszert (adott rá okot bőven), de ha csak kicsit is őszinték önmagukhoz, nem tagadhatják, hogy a 2010 utáni időszak a gyurcsányihoz képest összehasonlíthatatlan stabilitást hozott (ezt nem olyan régen még a Momentum elnöke is így látta). Vegyék észbe, hogy Gyurcsány kormányzati tehetségtelensége és borzalmas személyisége nemcsak az ellenfeleinek, de nekik sem ígér sok jót. Az ő „ölelése” halálos ölelés (erről talán kérdezzék az MSZP-t), és kizárt, hisz kódolva van benne, hogy záros határidőn belül ne romboljon szét mindent maga körül. Akár az országot, akár a politikai barátait, akár az ellenféleit nézem: Gyurcsány mindnyájukra, mindnyájunkra nézve maga a pusztulás. Közös felelőssége minden valódi magyar demokratának, hogy megvédje nemzetünket attól az újabb mohácsi vésztől, aminek neve Gyurcsány Ferenc.

A szerző történész