Úti beszámoló 2020: A titkos Németország

„A saját démoszát kikezdő »demokrácia« válságmenedzsmentjéhez még egy jó ideig adott minden anyagi erőforrás, és ami döntő: rendelkezésre áll a nyárpolgári konformizmusba oltott németes eltökéltség is, amely függetlenül attól, hogy éppen milyen ideológiát tűz a zászlajára, sosem áll meg félúton és mindig elmegy a bunkerig. Most sem lesz ez másként. A német állam akkor tudna megszabadulni az új jobboldaltól, ha a nyílt represszió és a démonizálás helyett valamiképpen függésbe hozná, elvtelen kompromisszumokba csalogatná és a kirúgatások helyett jól fizető állásokkal kínálná meg, és eközben kigyomlálná azokat a gyökérproblémákat is, amelyek az alternatíva iránti igényt táplálják. Egy nagy államnak gigantikus intézményrendszer áll rendelkezésére, amelyben mindig össze lehet kuszálni a barát-ellenség viszonyrendszert, a demokratikus politika rutinja szerint ki lehet fárasztani az ellenfelet, sőt kompromittálni is lehet. Meg lehet törni a morális integritását, el lehet venni közösségi mítoszait, egyszóval talán még a válságnak ezekben a kritikus éveiben is háziasítani lehetne az új jobboldalt. Az AfD-vel, különösen a párt nyugatnémet részével ezt már jórészt sikerült is. Az eredmény éppoly bizarr, mint a német politikai rendszer egésze: posztliberális »alternatíva« képződik a posztliberális hegemóniával szemben, tehát folytatódik a német politikai tudat bezáródása. Ha így is van, a pártokon kívüli kulturális jobboldal ellenhegemónia-törekvéseit már nem lehet leszerelni. Amikor már egy híres baloldali írónőt is az NDK-s belső emigrációra emlékezteti az alternatív jobboldal helyzete, és amikor már régen nem alternatíváról, hanem ellenállásról beszélünk, akkor lejárt az alkuk ideje. A német új jobboldalon így látják. Természetesen el akarják kerülni a marginalizációt és a belső emigrációt, de a »minél rosszabb, annál jobb« felfogása, valamint az optimizmust gyávaságnak tartó spengleri attitűd sem áll távol tőlük. A legtöbb író, olvasó, aktivista és támogató már lemondott arról, hogy a liberálisok szemében »tiszteletreméltó polgár« legyen. Az összeomlás idején – mert ez a jövőképük – ez úgyis meglehetősen sovány vigaszt jelentene. »Nem az a célunk, hogy részt vegyünk a diskurzusban, nem a hozzászólás a célunk, hanem egy másik nyelv. Nem az állóhely a szalonban, hanem a parti befejezése.« Götz Kubitschek ezen kijelentései egy pillanatra sem gondolkodtatták el a posztliberális konszenzus letéteményeseit a német demokrácia állapotával kapcsolatban. Ehelyett az volt a válasz, mint ilyenkor mindig: hogy lám, a fasizmus árnyai újra kísértenek, természetesen veszélyben van a demokrácia, továbbá az ilyen mondatok a legsötétebb időket idézik.

Látjuk tehát, hogy ez a diskurzus elfedi a valóságot. A gyűrű bezárult. A vita előfeltételeként szolgáló közös nyelv rég meghasadt. Ezek ma már beteljesedett kultúrtörténeti realitások, melyekről múlt időben lehet beszélni. A parti még folytatódik és a többség még a zene ritmusát követi, néhányan viszont hallani vélik a háttérben azt a keserű nevetést, ami az ellenállás romantikáját idézi.”