A Katyn végén a föld alá lépkedő asszony képe az irányadó, aki annyit mond a nácikat felváltó kommunista diktatúra hajnalán: most majd a föld alatt kibekkelem őket.
„Valamikor a messzi hatvanas években egyszerre indult két, nagyjából azonos körülmények közül érkező, a szovjet birodalom megszállása alatt nyögő, közép-európai, nagy tehetségű alkotó. Egyikük a Hamu és gyémánttal, valamint a Csatornával, másikuk a Szegénylegényekkel és a Csillagosok, katonákkal tette le névjegyét hazája és a világ filmművészetének asztalára. Mindkettejük indulásában ott volt a megkérdőjelezhetetlen nemzeti ethosz. Egyikük a lengyel Andrzej Wajda, másik a honfitársunk, Jancsó Miklós.
Aztán jöttek a rendszerváltások, a Szovjetunió széthullása, a fel- és megszabadulások mámora, Európa és az egységes Európa illúziója, és a két kelet-közép-európai művész is befejezte életművét. A lengyel Wajda a Katyn című nemzeti eposszal tette fel a koronát arra az életműre, a magyar Jancsó Miklós pedig a Nekem lámpást adott az úr Pesten, s még ki tudja, miféle szörnyűségekkel rombolta le ugyanazt az életművet. Miért volt ez így? Nem tudom. Ha majd sok időm lesz, megpróbálom megírni ezt a történetet, és biztosan szó lesz az elemzésben a mély lengyel katolicizmusról és a mély magyar önsorsrontó liberalizmusról – de ezt majd a maga idejében. Most elég annyit leszögeznünk: a Katyn végén a föld alá lépkedő asszony képe az irányadó, aki annyit mond a nácikat felváltó kommunista diktatúra hajnalán: most majd a föld alatt kibekkelem őket.
Ez a kép égjen bele a lelkünkbe ezen a napon.”