A mosoly országa

Azt a világtörténelmi vigyort, azt nem bocsátják meg Donald Trumpnak. Nem a programját, nem a kormányzását – azt a vigyort nem tudják feldolgozni, amivel egy csapásra semmissé tette a véleményformálói kaszt tekintélyét. Válthatták egymást korábban demokrata és republikánus adminisztrációk, semmi nem rendítette meg a rendszer alapját, annak a rétegnek a befolyását, amely a láthatóság (gyakorta családi vonalon öröklődő) privilégiumát élvezve kisajátította a jogot, hogy „formálja” – értsd: megrendszabályozza, áramvonalasítsa – a közvéleményt.

Trumpig a The New York Times és a The Washington Post mértékadó újságként, a bennük megnyilatkozó „szakértők” fajsúlyos véleménnyel bíró figuraként voltak elkönyvelve. Richard Nixon, Trump előtt talán az egyetlen elnök, akit a mostanihoz hasonló hévvel igyekezett kicsinálni a média, hiába dohogott a nagyvárosi elit aljassága miatt, hiába írogatta össze listákba az ellenségeit, fegyvertelen volt velük szemben. Trump ismerte fel, hogy minden racionális érvvel csak erősíti ellenségei státusát.

Későbbi korok történészei talán épp úgy értetlenkednek majd a milliárdost övező ellenszenven, mint ahogy ma furcsának tűnik, hogy a kaszt valaha a republikánusok mérsékelt szárnyához tartozó, számos progresszív intézkedést hozó Nixont pécézte ki. Csak a teljes pszichózis magyarázhatja, hogy százezrek bebeszélték maguknak: Trump valamiféle zord autokrata – pedig elnöksége több éles helyzetében vészesen gyengekezűnek mutatkozott, épp ezért populista programját is csak részlegesen tudta megvalósítani. Sejthető az is: ha csak Trumpon múlik, kisemberpártibbra vette volna kormányzását, ám alkalmazkodnia kellett a dogmatikusan piacpárti republikánus pártelithez. Utóbbi prominens tagjai – így a halk szavú, de minden hájjal megkent Mitch McConnell – klasszikusabb gonosztevőtípusok, mint Amerika legjobb kortárs humoristája, Trump, aki a legzivatarosabb időkben is legfeljebb egy szarkasztikus félmosolyig tudta komolyítani magát. Mi az oka hát annak az ösztönös averziónak, ami az első pillanattól kezdve felhorgadt ellene?

Camille Paglia, ez a nonkonformista liberális gondolkodó, azon kevés amerikaiak egyike, akik az elmúlt években nem vesztették el az eszüket, 2016-ban a The New York Times Trump „nőgyűlöletét” bizonygató cikke kapcsán rajzolta körül a milliárdos imázsát. Az „ostobán politizált”, állandó moralizálás tárgyává tett szex korában Trump különös relikvia, a „szépségversenyek, kaszinók, sztriptízklubok és luxushotelek csillogó, exhibicionista huszadik század végi világának” megtestesülése. Paglia a cikk egyik illusztrációjáról, a győzedelmes sárkányként meg­jelenő Trumpot a csábos modell, Roseanne Brewer társaságában ábrázoló képről ezt írta: „Íme a hormonális nemi különbség sistergő csodája, amit a gendertanulmányok gyászos képű komisszárjai sosem fognak tudni eltörölni!” Itt lehet a kulcs:

A kaszt nem érti, nem értheti, hogy Trump vigyora – amit a gyűlöletet érzékelve tudatosan használt arra, hogy kritikusait komolyan vehetetlenné tegye – a lakosság nagy része számára felszabadítóbb volt, mint az összes emberi jogi charta és tolerancianyilatkozat együttvéve. Trumpot a publicistáknál sokkal jobban segít megérteni egy Paulette Dale nevű boomer asszonyság, aki regisztrált republikánus létére Biden támogatója, egy minap tartott tévés választói fórumon mégis így fordult hozzá kuncogva: „Jó estét, elnök úr! Tudja: önnek gyönyörű mosolya van. Olyan jóképű, amikor mosolyog!” Na, ez az ellenállhatatlan mosoly az, amiről egy betűt sem írnak a lapok. Ne csodálkozzunk, ha – dacára a demokrata győzelmet sejtető felméréseknek – ismét meghódítja Amerikát. 

Megjelent a Mandiner hetilap október 29-i számában.