Miért hiánycikk az emberekről szóló politikai elmélet?

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

A kiváló német tudós, Norbert Elias főművének sok mélyenszántó gondolata között van egy evidenciának tűnő, ám mégis teljesen elsikkadó felvetése, amikor arról beszél, hogy olyan elméletekre van szükségünk, amelyek emberekről és embereknek szólnak.  Elias szociológusként arról beszél, hogy a szociológiai elméleteknek kell szólniuk az emberekről. Evidenciának tűnik, de úgy látszik (s könyvében bőségesen alátámasztja ezt), hogy az ő korában (a könyvet az 1930-as években írta) a szociológia főiránya nem feltétlen ilyen volt.

A politikatudomány számára az ember a politikai folyamatok természetes tartozéka, azazhogy mégsem. Mert bár az 1990-ben létrejövő demokráciák esetében is szokás megemlíteni, hogy az emberek elégedetlenek voltak a puha diktatúrákkal, s ez fontos faktora volt az átmeneteknek, ám az „emberek” máig sem nyerték el méltó helyüket az új demokráciákban.

Az történt ugyanis, hogy a demokrácia emberi és intézményi dimenziója nem kiegészíti egymást, hanem szembekerült egymással, és az emberi oldal valamiféle „káros” vagy „fölösleges” ballasztként jelenik meg. Az intézményes (liberális) demokrácia mellett ott „éktelenkedik” a populista” demokrácia, az intézmények uralma mellett a démosz uralma. Az emberek, a nép fogalmánál nincs megfoghatatlanabb, s ami ezzel összetartozik: elutasítottabb fogalma ma a demokráciának, s halvágy gőzünk nincs, hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni, s elkezdeni olyan elméleteket gyártani, amelyekben az elmélet – mint kezdtem ezt a cikket – az embereknek és az emberekről szól.

De most nem is arról szeretnék írni, hogy a mai időket illetően miért hiányoznak az ilyen elméletek. Hanem arról, hogy 1. Miképpen „készítette elő” mindezt a múlttal kapcsolatos maninstream vélekedés; 2. Mi mindennek a végső oka?

A vékony és „embermentes” múlt

Akármennyire azt gondoljuk, hogy a mai Magyarországon a múlt – a kormányzati jobboldal történelmi érdeklődése okán – benne van a köztudatban, ez csak féligazság. Ugyanis a hazai jobboldal a múltból egy mitikus kánont képez, és azt mutatja fel közönségének. A másik oldal még eddig sem jut el, mert ő nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy voltaképpen „nem érdekli” a múlt, annál inkább a jelen és a jövő. Minkét álláspont téves, éspedig azért, mert a múltat nem megfelelőképpen kezeli. A jobboldal politikai narratívát próbál képzeni belőle; a bal- és a liberális oldal pedig legfeljebb mint a mai intézményes politika előképét kezeli a történelmet.

Vegyük csak Magyarország két 20. századi rendszerét: a Horthy- és a Kádár-rendszert. Van egy pont, amelyben nagyjából mindenki egyetért, hogy t. ez a két korszak beleillik azon hazai korszakok sorába, amelyek „törvényszerűnek” tűnnek, és élükön valamiféle karizmatikus apafigura áll. Az apafigurák vastagon emberek, s éppenséggel lehetne ezen a szálon tovább haladva rávilágítani e két rendszer közös jellemzőire, ami – ezen az elemi szinten – meg is szokott történni.

Ám emberekről szóló elméleteket egy ilyen összevetésből bajosan lehet nyerni. Merthogy mind a Horthy-, mind a Kádár-rendszer megkövült és statikus mivoltában áll előttünk. Az előbbiről alkotott véleményünket nagyjából a bal-liberális oldal alakította ki, és a lényege röviden az, hogy a Horthy-rendszer egy szörnyű és elnyomó rendszer volt, amely még a fasizmussal is szoros kapcsolatban állott. A Kádár-rendszerről pedig a mai jobboldal mond hasonlót, hogy ti. hiába vált puhává a végére a rendszer, kutyából akkor se vált szalonnává, tehát diktatúra maradt az a végsőkig.

Mintha egyik rendszerben sem éltek volna emberek. Mintha ne lettek volna egyikben s a másikban is rendkívül érdekes történetek, emberi és politikai konfliktusok. Néha az az ember érzése, hogy ezekre a kilúgozott rendszerképekre „kényelmi” okokból van szükségünk, s voltaképpen arról van szó, hogy zavar minket a múltunk.

Ily módon esélyünk sincs azonban arra, hogy valamit is kamatoztassunk elődeink történeteiből. Pedig ha van értelme társadalomról beszélni, az sosem csak a jelen társadalmát jelenti, hanem generációk egymásutánját, s ebben azt, ahogyan különböző korokban e generációk problémákat oldottak meg. Emberi történeteket is kellene tehát a múltban látnunk, s nem pedig megkövesedett és ilyen vagy olyan ideológiai szempontok alapján elutasított múltakat. Ma a 20. századi múltjaink – két ideológiai doktrína mentén – elutasítottak. Nagy vonásokban elmondhatjuk, hogy el se tudjuk képzelni, mit jelentett a mindennapi élet a Horthy- és a Kádár-rendszerben.

Az emberi dimenzió, mint „fölösleges” ballaszt

De valami oka csak van ennek az elutasításnak? Valóban van, és nem árt, ha ezzel is tisztában vagyunk. Emberekről és embereknek szóló elméletek megalkotásához ugyanis nagyon mélyreható ismeretek, és nem utolsósorban rengeteg társtudomány vagy művészeti ág szükséges. A politikatudomány például önmagában kevés, még ha akarna is ilyen elméleteket. A filmművészet például mindehhez nélkülözhetetlen, de ez most másodlagos.

Azzal kell számot vetnünk, hogy emberről szóló elméletek alkotása nehezebb, mint intézményekről szóló elméleteké. Az intézményes elméletek ugyanis azzal kecsegtetnek, hogy felülemelkednek az emberi dimenzión, s meg sem próbálják leírni a lehetséges egyéni iniciatívákat. E helyett megfogalmazzák a valamennyi egyén számára követendő normákat, illetve körvonalazzák azokat az értékeket, amelyek az éppen aktuális intézményi rend tartópillérei. Egy ilyen „intézmények és értékek” kombinációhoz egyáltalán nincs szükség arra, hogy a múlt emberi dimenzió elevenek legyenek, és itt kavarogjanak körülöttünk. Sőt. Ezek az emberi vonatkozások ebben az összefüggésben inkább zavarók. A jelen akkor működik igazán, akkor tudja kifutni a formáját, ha minél inkább kiszorítja magából ezeket a „haszontalan” múltbéli történéseket és a jelenben csak egy kilúgozott és megkövült múlttal számol.

Ha nem így tenne, állandó harcok kellős közepén találná magát, és esetleg elmondhatná, hogy jobban érti a múltbéli elődök motivációit, de a sok értés nyomán semmivel sincs közelebb ahhoz, hogy működőképes intézményes rendet teremtsen.

Mindezek ellenére Norbert Eliasnak mégis igaza van. Mert politikát csinálni a nélkül, hogy ne lennének – mondjuk így – emberi elméleteink, lehet, de kétséges, hogy érdemes-e. A civilizáció folyamata megtanít minket arra, hogy soha, semminek a száz százalékos üdvözítő voltáról se legyünk meggyőződve. A Horthy- és a Kádár-korszakot mindenestül kidobhatjuk, vagy csupán ideológiai díszletnek tekinthetjük, de akkor is ott kell motoszkáljon bennünk, hogy biztosan igazunk van-e, amikor így teszünk.

Sok száz történetet kellene elmesélnünk, feldolgoznunk, integrálnunk a jelenbe. Ez pedig előbb-utóbb talán oda is elvezetne, hogy emberekről és embereknek szóló elméleteket is írjunk.