Aggasztottak a híradások, a feje tetejére álló világ

„Aggasztottak a híradások. a feje tetejére
álló világ, melyben mindenki maszkos
ismeretlen, utcai harcok, ellenállhatatlanul
terjedő vírus, beomló gazdaságok, lehúzott
rolók, vegetáló éttermek, hotelok, a rendszer,
amiben éltünk, felmondja a szolgálatot,
idő kérdése az egész. Mindegy, csak wifi legyen?
Kinyitom a Könyvet, s ezt olvasom: még a mezei
vadak is dicsőíteni fognak engem,
a sakálok és a struccok is,
mert vizet fakasztok a pusztában
és folyókat a sivatagban,
hogy inni adjak választott népemnek.
Megrendülten indulok el imára az estében,
mintha lenne valami a kerti téglaúton,
de úgy tűnik, csak kicsi lányom aszfaltrajzai
világítanak a sötétben. Mikor átgurulok rajtuk
a kocsival, akkor látom, hogy a krétákkal
teli kis vödör meg néhány szétszórt színes
krétadarab ott volt az úton, áthajtottam köztük,
de mind sértetlenek. Tépek egy fürtöt a kertben,
a szőlőnkből, eszegetem az autóban, 
egy szem lehullik, most majd biztos széttaposom, 
és koszos ragacs teríti be a járgány padlóját, 
nem vagyok megszállottja a tisztaságnak, 
de ettől bosszús leszek.
A templom előtt megállok, kiszállok, és íme,
hogy az elgurult szőlőszem ott ragyog
törékenyen az ülés lábánál, kutya baja nincsen.
Megtörlöm, bedobom a számba, elropogtatom.
Éjszaka, már pizsamában, kilépek teraszunkra
friss levegőt szívni, érzem, mezítlábamat 
súrolja valami. Eszembe jut, hogy kislányom
fakocka-építményekkel hálózta be a terepet,
én meg nagy magabiztosan kicsörtettem,
de a billenékeny mini épületek, falak
meg se rezzentek,
mintha kényesen ügyeltem volna rájuk. 
Isten elmosolyodott: 
hányféleképpen próbálja még elmondani,
hogy vigyáz ránk, és akik szeretik, akik rá bízzák
magukat, azoknak haja szála se görbül?”