A láthatóság kasztja – az SZFE-ügyről

Ha korunk társadalma látványtársadalom, abból az következik, amit egyébként sokan megállapítottak már: a klasszikus marxi osztályharcos koncepció mentén nem tudjuk leírni a mai társadalmi viszonyokat. A látványtársadalom életét ugyanis nem a burzsoázia és a proletariátus ellentéte határozza meg; a kontraszt, ami napjaink eseményeiben időről időre megnyilvánul,

Hogyan miben is áll a láthatóság előjoga? Röviden abban, hogy egyesek kisajátították a figyelmet, sőt Figyelmet, ami a posztmodern életet strukturáló látványokat megragadja, ami a látványokba való belefeledkezés különböző alakjaiban (képernyőre révedés, kapcsolgatás, klikkelgetés, bekövetés, leselkedés, sztalkolás, binge watching stb.) működteti ezt a társadalmat. A kivételezettek túltengő jelenléte, láthatósága (a kultúrában, a szórakoztatóiparban, a médiában, a politikában, szóval a figyelem köztereiben) pedig alig hagy lehetőséget arra, hogy másról, másokról is tudomást vegyünk.

Így hát az az ügy válik Üggyé, a közbeszédet tartósan befolyásoló és sokszor nagy horderejű változásokat előidéző Témává, amit ők, egy többé-kevésbé jól körülhatárolható, látható társadalmi réteg tagjai fontosnak tartanak.

Esemény, hír, botrány az, ami e bizonyos réteg, a láthatóság kasztja szemében eseménynek, hírnek, botránynak számít. Vagyis e kaszt érzései, indulatai, fölháborodásai azok, amik látszanak (s nemcsak hogy látszanak, de szinte kitakarnak minden mást) –

és ha olykor be is tolulnak a közbeszédbe, sohasem olyan erővel, mint a kaszt tagjaié.

Bár igaz, hogy a kaszt szociológiai képe sok hasonlóságot mutat a „burzsoáziával” (hiszen az önláttatás eszközeinek birtoklása anyagi kérdés is), teljesen azért nem megfeleltethető a két réteg: a láthatóság privilegizáltjai – színészek, zenészek, értelmiségiek, újságírók, politikusok, az urbánus nagypolgárság tagjai és mások – közé tartoznak például a woke kapitalizmus által favorizált kisebbségek is, vagy anyagi háttértől függetlenül azok az emberek (mindennemű és -rangú influenszerek, trashcelebek), akik elég gógyival és gátlástalansággal bírnak ahhoz, hogy magukra vonzzák a posztmodern értelemben vett figyelmet.

Egy dolog biztos: a látványtársadalomban a láthatóság privilegizáltjainak érzékenysége és elfogultsága ural mindent, közéletet, közvéleményt, közhangulatot, köztudatot. A képek, a látványok, amelyeken eldőlnek korunk nagy kérdései, a láthatóság kasztját szolgálják.

s minél látványosabbak ezek a problémák, annál inkább homályba vész az átlagjános világa (amiről, tegyük hozzá önkritikus hangon, nekünk sem lenne jogunk, sem alapunk nagy garral megmondani, hogy milyen – médiamunkási pozícióból, így a láthatóság előjogát élvezve ez felettébb ízléstelen és képmutató lenne).

Ilyen ránövés ez az egész SZFE-balhé is, ami, megkockáztatom, a magyar lakosság 80 százalékát tökéletesen hidegen hagyja – nemcsak hidegen hagyja, de nincs olyan pont, amelyen érintkezne a valóságukkal. A lázadás idétlen rítusai révén meg a média túlhabosításának köszönhetően mégis Üggyé, világhírű színészekig eljutó botránnyá – s persze zsarnokságbizonyítékká – vált. 

Az SZFE-balhé már csak azért is a látványtársadalom viszonyainak kiváló szemléltetője, mert a láthatóság kasztjának legprominensebb tagjait érinti: a sztárokat. Mit ne mondjunk: Nagy Ervin, Máté Gábor és a többi tüntető színész a válásaikkal, megcsalásaikkal, fogyásaikkal és hízásaikkal meg magánéletük más egyéb letaglózó eseményeivel alaposan megdolgoztak azért, hogy akkor is észrevegyék őket, ha éppen egy politikai ügyben nyilvánulnak meg.

Privilegizált, elkényeztetett hülyegyerekekként intézi el az SZFE-barikádokon heveskedő egyetemistákat a jobboldali publicisztika.

Nem feltétlenül anyagiról (ki tudná megmondani, milyen szociológiai háttérrel rendelkeznek az SZFE-hallgatók?), hanem egy sokkal meghatározóbb előjogról: a láthatóságról, amit a hivatásukból kifolyólag élveznek. És ez az előjog beszél belőlük a barikádokon, ez az előjog vezeti őket arra, hogy elszalagozzák a kampusz bejáratát, ez az előjog bírja rá a főváros színe-javát, hogy élőlánccal tiltakozzanak az egyetemi autonómia „lábbal tiprása” ellen.

És ez az előjog munkál a kaszt ugyancsak prominens szereplőiben, az urbánus, szabadelvű újságírókban, amikor a mérték és az önreflexiót maradékát is elvetve lényegében minden más témát kiszorítanak, csak hogy még nagyobbra pumpálhassák a privilegizáltak aktuális szívfájdalmának a jelentőségét, és akkor is, amikor olyan leplezetlenül adnak hangot a gőgös osztálytudatnak, mint Bede Márton, aki az újságszerkesztőséghez és művészeti egyetemekhez hasonló „elitintézményekről”, az „élcsapatról” (!) ír, vagy Szily László, aki az élőlánc kapcsán egyenesen „Másik Magyarországot” vizionál, ami „az állampárt erőszakos, suttyó, csak az einstandolást ismerő haszonlesőivel” szemben „normális, szelid, kulturált és szolidáris”. 

Amikor pedig már túl nyilvánvaló válik az SZFE-ügy totális jelenléte és az átlagjános világának elhomályosulása közötti aránytalanság, olyan nevetséges cikkekkel igyekeznek áthidalni ezt a szakadékot, mint az SZFE-hallgatók mellett kiálló nógrádi melósokról szóló hír.

Végül csak az a kérdés marad, mennyire bölcs dolog az ellenzék részéről az SZFE-ügybe invesztálni minden elszántságát, hagyni, hogy végérvényesen rájuk kövesedjen az a privilégium, ami ugyan biztosítja nekik a figyelmet, de mégiscsak elszakítja őket választók millióitól. Vegyük a „rabszolgatörvény” elleni tüntetéseket: bár azok is főleg a fővárosi fiatalság aktivista hajlamú tagjait mozgatták meg, legalább látszódott bennük valamiféle szándék, hogy rácsatlakozzanak a láthatatlan, köznapi problémákkal küzdő emberek valóságára. Ehhez képest az SZFE-lázadás egyértelmű visszalépés – s

amit mi sem jelképez jobban, mint az egyes körökben szinte már napról napra váltogatott (vagy egymásra halmozott) Facebook-filterek.