Pusztít a rossz szervezet

„A napi politikai küzdelmekben elsikkad a sikeresség egy kevésbé látványos, ám annál fontosabb kritériuma: az adott politikai entitásnak (pártnak) jó szervezettel kell rendelkeznie. Ám még mielőtt bárki is ásítani kezd a szervezeti struktúra, alapszabály témája miatt, jobb, ha nem teszi. Legrosszabb esetben ugyanis az elhibázott szervezeti megoldás emberéletekbe kerül.

Erre az egyik legtragikusabb példát a szocialista Jugoszlávia szolgáltatja, ahol Tito párt- és állami vezető nem jelölt ki/nevelt ki utódot a halála utáni időszakra, hanem már az 1970-es években elhatározták a kollektív államfői testület, az államelnökség felállítását. Ez a testület végső formájában a hat tagköztársaság (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Crna Gora) és a két autonóm tartomány (Vajdaság, Koszovó) küldötteiből, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége elnökéből állt, és minden évben más (tagköztársaság, tartomány) került a testület élére. Vagyis kötelező volt a rotáció az államelnökség élén.

Tito nagy hatalommal és legalább akkora tekintéllyel rendelkezett a politikai életben, és önmagában a személye – ha nem is mindig könnyen – képes volt több mint három évtizedig összetartani ezt a sokféle népből, nemzetiségből és vallásból álló föderációt. Csakhogy az 1980-ban elindult kötelező rotáció miatt nem akadt egyetlen politikus sem az állam élén, akinek elegendő ideje lett volna kellő tekintély és hatalom kiépítésére, hiszen amint megmelegedett volna az államelnökség elnöki székében, már távoznia is kellett onnan.

Nem volt jobb a helyzet a kommunista állampárt élén sem, ott is évente váltották egymást a vezetők. És ha ez még nem lett volna elég, az ország amúgy is rendkívül bonyolult alkotmányjogi szerkezettel rendelkezett, amelyben a köztársaságok és tartományok hatásköre az 1960-as évek végétől egyre jobban nőtt. És milyen érdekes: a tagköztársaságok vezetőségei jobbnak látták, ha nem másolják le a szövetségi megoldást, ők bizony nem alkalmaztak rotációt, hanem több évre megválasztatták magukat helyi vezetőnek. Így került Szerbia élére 1986 tavaszán Slobodan Milošević is.

Az államszervezeti hiba az ország fennmaradása szempontjából végzetesnek bizonyult: a hatalom súlypontja a szövetségi szintről egyértelműen köztársasági szintre tolódott, a köztársaságok vezetőségei közötti ellentéteket a meggyengült központi hatalom már nem tudta érdemben tompítani, így azok kiéleződését már nem fékezte olyan központi hatalom vagy szövetségi politikus, mint amilyen Tito volt. A tagköztársaságok közötti ellentétek eldurvulását évekig tartó véres öldöklés követte 1991-től kezdődően, az ország pedig végleg felbomlott.

Természetesen nem egyedül az államelnökség konstrukciós hibája okozta Jugoszlávia széthullását, de az kétségtelen, hogy a velejéig elfuserált alkotmányjogi struktúra lehetővé tette, hogy az egymással szemben álló hatalmi tényezők, csoportok államjogi kereteket találjanak az egymással szembeni politikai csata megvívására, hogy aztán eldördüljenek a valódi fegyverek is.

A mostani politikai életben is találunk a központi hatalmat szélsőségesen meggyengítő politikai szervezeti struktúrát – erre a magyar LMP párt szervezeti megoldása az egyik legelrettentőbb példa.”