Charles de Gaulle előre látta a faji konfliktusokat

„Kevéssé ismert, de De Gaulle tábornok, akit túl gyakran csupán katonaként, geostratégiai zseniként, nagy politikusként láttatnak, aki mindenekelőtt az állam tekintélyével és a nemzeti ütőképesség visszaszerzésével volt elfoglalva, nagy jelentőséget tulajdonított az úgynevezett »társadalmi kérdéseknek« is – jobb lenne »civilizációs kérdéseket” mondanunk őket. (…) De Gaulle ezen a téren elég bősz »konzervatívnak« bizonyult, tisztában volt a lejtőkkel, amelyekre a vak modernitás kényszeríti rá az embereket, akiket elszakítottak gyökereiktől, hagyományaiktól s attól, amit ő többször is konzekvensen keresztény civilizációnak nevezett.

Kemény belső vita kísérte végig Charles, a magánember egész életét (kétségkívül ez magyarázza hangulatingadozásait is). E vitában egyfelől a remény keresztényi kötelessége, teológiai erénye, másfelől a világ állapota miatt megrémülő intellektusának visszatérő pesszimizmusa feszült egymásnak. Így válik érthetővé az amerikai faji együttélés problémáival kapcsolatos elemzése, amit Alain Peyrefitte-nek adott 1963 novemberében, Kennedy elnök meggyilkolása után. Olyan problémák ezek, amiket ő majdhogynem megoldhatatlannak tekintett, és úgy gondolta, súlyos következményekkel járnak az egész Nyugatra nézve.

Annak, hogy a francia elnök már rögtön az amerikai államfő halálának másnapján bejelentette: részt vesz a temetésén (más vezetők követték a példáját, ezzel egy addig ismeretlen gyakorlatot indítva el), nem csupán az az oka, hogy – amint sokan hangsúlyozták – jelezni akarta barátságát a fiatal államfővel, aki az USA történelmének első katolikus elnöke volt, s akivel sok ponton megértették egymást, de több konfliktusuk is volt például a nukleáris fegyverek, a NATO szerepe kapcsán. Azért is vett részt Kennedy temetésén, mert rögtön észrevette az esemény hatalmas jelentőségét. »Ne kételkedjen, a feketék és a fehérek közti ellentét rejlik a gyilkosság mögött« – mondta Peyrefitte-nek, amint november 27-én hazaérkezett Washingtonból. A helyzetet rögtön összehasonlította egy másik rasszok közti drámával, az algériai háborúval. Ez utóbbi szerinte megmutatta a békés együttélés lehetetlenségét: »Nálunk is ilyen helyzet alakult volna ki, ha nem adtuk volna meg a függetlenséget Algériának: két rassz, ami nem képes megérteni egymást és attól fél, hogy a másik elnyomja«. Meglepő a hivatkozás Algériára: ez bizonyítja, hogy számára a kérdés meghaladta az Egyesült Államokat, bolygószintű volt. Az amerikai probléma pedig azért markánsabb, mert az amerikai társadalom jól elkülöníthető közösségekből épül fel, ahogyan fogalmaz: épp úgy, »mint Harlekin jelmeze«.

Itt világlik ki azon okok egyike – s talán legmélyebbike –, amelyek miatt hagyta függetlenedni Algériát, ahol a békés együttélés problematikussá vált a szemében. Peyrefitte lecsapja a labdát: »A különbség az, hogy ön dönthetett a függetlenség mellett, az amerikaiaknak nincs meg ez a lehetőségük«. Bármennyire is finom szellemek voltak, ez a két ember nem láthatta előre, hogy néhány évtizeddel később épp ilyen helyzet okoz problémákat az országunkban. (…) 

A lehetetlen faji együttélés gondolata elég logikusan következik a Tábornok filozófiájából, aki konzenkvens esszencialistaként úgy gondolta, »a dolgok azok, amik«, s így nem is keverednek egymással. Láttuk ezt Algériában, ahol két nép nem tud másképp együtt élni, mint hogy az egyik teljesen aláveti magának a másikat, ahogy látjuk a tíz, majd húsz, harminc országból álló Európai Unió kapcsán is, amiről megjegyezte: »nem lehet úgy összekeverni a népeket, mint a gesztenyepürét« – ezen kijelentése egyébként jócskán beigazolódott napjainkban…

Peyrefitte-nek azt is kijelentette: »az integrációpártiaknak kolibriagyuk van«. Ezen állítását egy érzékletes képpel illusztrálta: »Próbáljon meg olajat és ecetet összerázni egy palackban, és tegye az asztalra: látni fogja, hogy ismét szétválnak«. Alapvető eszmefuttatás ez nála, ami olyan mondatokra sarkallta, amelyeket ma talán »rasszistának« minősítenének. Ismerjük híres kijelentését: »Nézze meg az arabokat a turbánjaikkal: ők sosem lesznek franciák«, ami még keményebben folytatódik: »El tud képzelni egy fekete elnököt az Élysée-palotában? Végső soron mégiscsak egy fehér bőrű, keresztény vallású, görög és római kultúrával rendelkező nép vagyunk.« (...)

A hivatásos antirasszisták szemében De Gaulle más esetekkel is súlyosbította bűneit. Például amikor [az afrikai ügyekkel foglalkozó miniszterének], Foccart-nak azt hányta szemére, hogy túl sok afrikai államfőt hív meg az Élysée-palotába: »Nem látni itt már mást, mint feketéket, ez rosszul veszi ki magát!« Természetesen a Tábornok nem vélte úgy, hogy egyéneket ne lehetne integrálni a társadalomba, de csak egy bizonyos mértékben és elővigyázatosan, ahogyan azt a kijelentése tanúsítja, amit Peyrefitte-nek tett az amerikai fekete közösségről: »Ha egy közösséget nem fogadnak el, az azért van, mert nincsenek jó eredményei, különben gond nélkül elfogadnák. Ha a vele szemben munkáló rasszizmusról panaszkodik, az azért van, mert zűrzavart kelt.« Elég durva, nem?”