A modernitás zsákutcái

„Mivel sokszor kerülnek a kezembe a világ technikai fejlődéséről, fejlesztéseiről, a tudósok találmányairól, felfedezéseiről szóló lapok, bizony sokszor ejt ámulatba, hol is tartunk mi, a Földön élő emberek. Ráléptünk már a Holdra, űrállomásainkon nagy a forgalom, száguldozunk vonaton, repülőgépen, mostanában meg éppen a Marssal vannak elfoglalva a nagyhatalmak vagy inkább a gazdag országok tudósai. Az ottani emberi létezés lehetőségeit, körülményeit vizsgálják, meglebegtetve előttünk azt a jövőképet, miszerint hamarosan embereket is el lehet helyezni szomszédos bolygónkon.

Petőfivel szólva, egyelőre ezekkel az újdonságokkal úgy vagyok, mint hajdanán ő a „zordon Kárpátokkal”. Tán csodálom, ámde nem szeretem őket. Nem igazán hoz lázba például a Marson történő letelepedés ígérete. Kivált azért, mert szerintem itt, a Földünkön sem tudtuk még megteremteni azt a méltó emberi életet, amelyre minden tisztességes ember vágyna. Egy mohóság, kapzsiság, hazugság nélküli, a másik embert tisztelő, a természettel barátságban élő közösséget.

Tisztában vagyok vele, hogy ezek utópisztikus vágyak, gondolatok, és azt is tudom, sokan mondják, a fejlődést nem lehet megállítani. Egyetértünk. Mégis sokszor tapasztalom, hogy fiataloknak, időseknek nem feltétlenül tartozik a vágyálmaik közé, ami egyébként már működik, hogy szállodai szobájukba vagy éppen a saját lakásuk asztalához beszélő robot vigye a reggelit vagy ebédet. Nincsenek elragadtatva az önvezető autótól sem, sokkal inkább saját maguk szeretnek a volán mögé ülni – alkoholfüggők kivételével. (Önjáró porszívó, fűnyíró, locsoló, fűtésszabályozó automata már régen van, a ruha, cipő megrendelése is csak gombnyomogatás kérdése, nem kell kimozdulni otthonról, nem kell találkozni senkivel, s még az is előfordulhat, hogy a robot lesz a legjobb haver. A lényeg, hogy naponta meggyőződhetünk arról, a fejlődés nem ismer korlátokat.)

Azt persze nem tudom, milyen hatással van és lesz az emberre az a világ, amely mindent megold helyette, s őt gombnyomogató lénnyé változtatja, de vannak már finom jelek. Például megannyiszor tapasztaljuk, hogy szinte csak telefonon érintkeznek egymással az emberek.

Ismerős a kép, amikor két fiatal ül egy presszó asztalánál, mindegyikük kezében telefon, s egy szót se szólnak egymáshoz, csak a készüléküket nyomkodják. Hogy ebben mi az öröm, arra nem sikerült rájönnöm. Ahogy a fiatalok mondanák, »túltoltuk« ezt az egész technikai civilizációt. Valahogy mindenünk lett a technika, s az is egyre inkább világossá válik, hogy sikerült gépesíteni magunkat.”