A belaruszoknak még van mit veszíteniük

„Mi zajlik most Belaruszban? Az elégedetlenek lázadása? Forradalom? »Színes« forradalom?

Nem szeretem a »színes« forradalom kifejezést, mert devalválja a forradalom fogalmát. A forradalom eredetileg a társadalmi berendezkedés megváltoztatása erőszakos úton, ám ma már forradalomnak nevezünk szinte minden nagyobb, hatalomváltáshoz vezető tiltakozást. Belaruszban most széles körű társadalmi tiltakozással állunk szemben. Olyan politikai folyamatról van szó, amelyen keresztül a belarusz társadalom jelentős része, elsősorban az izmosodó városi középosztály kifejezi igényét a társadalmi, politikai változásokra.

S milyen okok vezettek idáig?

Több faktor együttállása. Így dolgozik egy pszichológiai, az elfáradás faktora. Nem Ázsiában vagyunk, és Alekszandr Lukasenko már mégis csak 26 éve irányítja Belaruszt. Így aztán érthető, ha sokak már változást akarnak. A második az egyébként sok tekintetben elismerésre méltó szociális rendszer gyengülése. Az egy máik kérdés, hogy ez a vidéket, a társadalom alacsonyabb jövedelmű rétegeit segítő rendszer az orosz, vagy most már részben a kínai támogatáson alapul. De ettől még példamutató a posztszovjet térségben. Az elmúlt években azonban a gazdasági helyzet folyamatosan romlik, így a szociális állam modellje is kevésbé működik, mint indulásakor, a 2000-es években. A harmadik, a közhangulat változásához vezető faktor a társadalom átalakulása. A korábban alapvetően az iparra épülő gazdaság szerkezetének az átalakulásával, a felerősödő urbanizációval új szociális rétegek jelentek meg, így mindenek előtt a nagyvárosi középosztály. Átalakulóban van az élet Belaruszban. Kialakult egy erős IT-szektor, aztán elterjedt a távmunka, amely még inkább előtérbe helyezte az internetes kommunikációt, és ehhez jött a megjelenő városi középosztály. Ez teremti meg a mostani tiltakozások közegét. Erre jön rá a generációk közötti konfliktus, hiszen látjuk, hogy az utcán szinte csak fiatalok vannak. Hibázott a hatalom is, hiszen ehhez a korosztályhoz nem tudott szólni, és nem alakította ki hozzájuk a kommunikációs csatornákat sem. Nem kereste az utat például még a sport szervezetekhez sem. Közben elkésett az alkotmány reformjával, a decentralizációval, és a hatalmi átmenetet sem kezdte el. Az ilyen helyzetben az olyan sikerek, mint az osztroveci atomerőmű beindítása, vagy éppen az, hogy Belarusz elég jól megbirkózott a koronavírus-járvánnyal, nem igazán számítanak.

A rendszer még áll, és maradjunk abban, a Majdannál elbukó ukrán hatalomnál több esélye van arra, hogy sérülve, súlyos bizalmi deficittel, de kivédi az elégedetlenek mostani lázadását. Fogalmazzuk meg e 26 év alatt kiépült rendszer lényegét!

Lukasenko rendszerét semmiképpen sem nevezném diktatúrának, hiszen a társadalmon belül, a társadalom és a hatalom között még van párbeszéd. Idáig legalábbis volt. Inkább egyfajta patrióta államkapitalizmusként írnám le.

És miben különbözik ez az orosz rendszertől?

Sok tekintetben. Például abban, hogy a magántulajdon arányának növekedése – amely nem mellesleg szintén indikálja a társadalmi változásokat – ellenére Belaruszban az állami tulajdon a domináns. Ezzel szemben Oroszországban lezajlott a tömeges privatizáció, hatalmas korporációk vannak magánkézben. Belaruszhoz képest létezik a fékek és ellensúlyok rendszere, az elnök inkább a különböző erőcsoportok feletti döntőbíró szerepét tölti be. Más az oligarchia természete is. Belaruszban ez inkább egyfajta állami bürokratikus közeg, amely jobban kötődik a saját országához, mint a sok tekintetben már transznacionális orosz. Aztán Belaruszban még megmaradt az a termelés, amely azért tud munkát adni az embereknek. Persze,  munkanélküliség valószínűleg azért sincs, mert a munkaerő egy része külföldön boldogul. De elvitathatatlan, hogy a belarusz ipar Kínában, az arab világban vagy Latin-Amerikában például talált új piacokat, a gépipar nem omlott össze, és egyes termékek még versenyképesek is. Az országban rend és tisztaság van, és messze nem csupán a rendszernek, hanem a hétköznapi kultúrának köszönhetően. Az ország a méretei miatt könnyen irányítható, és beszéltünk már a kétségkívül gyengülő, de létező szociális biztonságról. Nem nyílt úgy szét a szociális olló, mint máshol. A belaruszok jobban élnek, mint a posztszovjet térség államainak többsége. A belaruszoknak tehát még van mit veszteniük.”