Igazság és erő – Trianon101

„Az igazság erő nélkül keveset ér.” Szerintem ez volt a miniszterelnök trianoni – de valójában a magyarság sorsáról szóló – beszédének szemeket felnyitó, reveláló hatású gondolata. És ez egyben egész történelmünk egyik leghatalmasabb és – talán eddig – leginkább meg- vagy feloldhatatlannak tűnő dilemmája is. 

Tudjuk, mindig is tudtuk, hogy nekünk igazunk van. Ez nem holmi érzelgős nagyotmondás vagy az önmagunkba vetett hit eltúlzott hatalma – bár őszintén szólva az is jogos lenne. Nem. E nélkül a tudat nélkül ugyanis egész egyszerűen nem maradhattunk volna meg. A történelem folyása megannyi országot, nemzetet, népet, kultúrát, nyelvet morzsolt széjjel: megesett, hogy nem volt legény a gáton, mások a vértelen szépelgőkre hallgattak, egyesek engedtek a széthúzás erőinek. 

Mi mindig tudtuk, hogy igazunk van, hogy az igazság a mi oldalunkon áll. A gond csak az volt, hogy ehhez sokszor erő nem társult, legfőképpen pedig általában mások nem osztották ez azt igazságot. De tudtuk, hogy igazunk volt, amikor 1100 éve elfoglaltuk a Kárpát-medencét,

Tudtuk, igazat cselekszünk, amikor felvettük a kereszténységét – és igazunk volt a pozsonyi csatában, Muhinál, Nándorfehérvárnál és Mohácsnál is. Bár sokszor valóban úgy tűnt, hogy a gyöngeség parancsol az erőnek, végül mindig felnőttünk a bajhoz – de sajnos nem tovább. Akarattá lett az igaz lázadás Rákóczinál, ’48-ban és ’56-ban is, de győzhetetlenségünk hite hamar belenémult a szívekbe. 

Hányszor, de hányszor éreztük azt, hogy a saját magunk országában bujdosó urakká váltunk; hogy a mi igazságunkat el nem fogadók miatt a csodálatosnak hitt erős lázadás végül kőbe dermedt tétlenséggé vált. Vereség lett 1918-ban, országfosztás 1920-ban, és bár pár pillanat erejéig behajolt a napfény, a sötétség megint összesűrűsödött és 45 éven át fuldokoltunk a régi csendben. 

Úgy tűnt, az utolsó igaz hangok is szétmállanak az éjszakában, és soha, senki nem fogja megérteni a mi igazságunkat, mások szavaknál többet hallgatnak el, a mi torkunkba pedig – hiába akarunk üvölteni – beletörik a hang. Vagy kiállunk az igazunk mellett, de akkor nincs erőnk, nincs, ki mellénk álljon és magába fal minket a hely iszonyata. Vagy azt mondjuk, hogy az erősség utáni vágy igazgassa az álmainkat – de akkor el kell dobunk, meg kell tagadnunk, el kell hallgatnunk igazunkat, hogy még a csend is elaludjon és félszeg hálával kell tekintenünk azokra – a „partnerségért” cserébe –, akik a vérünkből lakomáztak. 

Nem, ez így nem lehet. Kell, hogy célja legyen a magyar kálváriának. Az nem lehet, hogy több mint ezer év dicsősége és sorscsapásai céltalanul málljanak szét az éjszakában. Fordítsuk át a dolgot, váltsuk valóra a titokzatos megújulás káprázatát. A túlélés, a „mi maradunk” képessége valóban ezredéves magasságba emelte a mi horizontunkat, és ez az ezeréves teljesítmény teszi lehetővé számunkra, igenis feljogosít minket arra, hogy „felülemelkedjünk az itt és most korlátain”. Tudjuk, hogy az igazság továbbra is velünk lesz, de erő kell, hogy be is tudjuk azt bizonyítani.

A mi felelősségünk, hogy a velünk, körülöttünk élő népekkel tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét, hogy megvédjük magunkat és együtt emelkedjünk fel, együtt építsük a közös jövőt és az új korszakot. Eddig az akár a barbár keletről, akár a langyos nyugatról érkező árnyak hol viharzó, hol néma seregeinek lovaglása csalárdsággal kihasználta a közöttünk lévő – sokszor saját maguk által gerjesztett – ellentéteket, és alattomos örömmel nézték, ahogy összevesztünk (ugyan)azon, amit az egyiknek büntetésül, a másiknak jutalmul dobtak oda. Nem a gyöngeség, hanem az ezeréves múlt által biztosított, hegyormon tündöklő méltóság luxusát kell megengedni magunknak. Úgy kell elnéznünk évek és eliramlott bosszúk felett, hogy közben tudjuk: aki meglátja mindenki igazát, annak magának sosem lesz igaza. Nekünk igazunk van és ezzel parancsolunk bátorságot azoknak, akik eddig velünk szenvedtek, csak úgy mesélték nekik, hogy jobb ellenünk, mint velünk. Pedig jobb velünk, mert mi itt vagyunk, mi maradunk. És itt leszünk, amikor újra nemet kell mondani az új birodalmaknak: hozzánk bújhat a tekintetük, amikor a nesztelenül mozgó posztmodern sötétség átfogó támadást intéz életmódunk ellen. 

„Nagy nemzetté válni csak az tud, aki megjárja a maga kálváriáját.” Megjártuk és az nem volt hiábavaló, célja volt, céllal maradtunk meg. Most világosodik meg minden, minden értelmet nyer: megértjük, hogy mi magunk vagyunk a legendás felmentő sereg, akikre vártunk. 

A feladat tudata tesz minket sikeressé – hogy „Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyoghasson”.

Készüljünk, minden nap készüljünk. 

***

A Mandiner Trianon 101 cikksorozatának többi része itt olvasható.