A kulturális forradalom pillangóhatása

„Egy pillangó megrebbenti szárnyát az Amazonasnál és Miskolcon esni kezd az eső, valaki vesz egy tobzoskát a vuhani piacon és emberek tízmilliói veszítik el állásukat, egy szadista rendőr Minneapolisban a nyílt utcán megöli George Floydot, és valaki összefesti Churchill szobrát Budapesten. A népszerű káoszelmélet mintha idén a szokásosnál nagyobb mértékben gyalogolt volna bele az életünkbe.

A járvány tetszőleges számozású hullámai közepette – amivel kapcsolatban a mainstream sajtó csúnyán leszerepelt, napi szinten keltve pánikot a statisztikák kontextusukból kiragadott tálalásával, de erről majd máskor -, azért van idő elgondolkodni, hogy mi dolgunk nekünk ezzel.

Nagyjából mindig oda jutok, hogy más mozit nézünk.

A mi valóságunk az – hogy csak egy friss példát említsek -, amikor nyomott béreken, rossz körülmények között dolgozó, a helyi munkaügyi védelem alól kijátszott, Európa perifériájáról verbuvált embereket vágnak karanténba, amúgy is zsúfolt szállásaikon Németországban. Rendőri erőszakkal tartják fogva őket, amiért koronavírussal fertőződtek, a már említett infernális körülmények miatt.

Megfosztják őket még a maradék szabadságuktól, jogaiktól, egészségüktől is. Őértük senki nem tüntet, az ő életük a jelek szerint nem ér annyit. Bármikor lecserélhető, csóró senkiknek tartják őket és felháborodnak, ha ebben a helyzetben nekimennek a rendőröknek. Valódi, modern rabszolgák, Európa közepén.  Értük nem állnak ki érzékeny értelmiségiek a Facebookon, home officeban, pizsamában ücsörögve.

Orsós Jakab László sem ír róluk sziruposan csöpögő cikket a 24.hu-ra, igaz nincs is túl sok tapasztalata, hiszen vele csak a „a New York területén őshonos Lenape indián törzs szóvivője” tárgyalt.

Nem tudom kapott-e szobrot Robert Schuman, akit tekinthetünk a későbbi Európai Unió egyik alapítójának, de szerintem, ha a közelben állt volna, talán nem döntötték volna le. Ő sem ezt akarta. Ezer bajjal és igazságtalansággal küzd az USA és az EU is, mégis valahogy oda vágynak a legtöbben a világból, és nem Oroszországba vagy Kazahsztánba.

De nem vagyok elégedett a fenti levezetéssel, egy rémes, demagóg alak vagyok, ezért magamat is megvizsgálom.

Van-e felelősségem fehér, európai emberként? El kell-e fogadnom az Észak-Amerikában zajló permanens forradalom kollektív bűnösséget sulykoló narratíváját? Mit róhatnak fel nekem, aki deportált zsidók és kuláknak minősített svábok leszármazottja vagyok egy olyan országban, ami évszázadokig volt birtoka más hatalmaknak, dinasztiáknak, birodalmaknak?

A felsorolt kérdéseket átgondoltam és felelősségem teljes tudatában kijelenthetem: engem hagyjanak békén.

Engedtessék meg nekem ezzel a családi, kulturális és – mondjuk úgy – regionális háttérrel, hogy nagyszerű embernek tartsam Thomas Jeffersont, aki a Függetlenségi Nyilatkozat fő szerzőjeként ilyen dolgokat vetett papírra, ezekben a hónapokban nem lehet ezt elégszer idézni:

»Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.

Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását.«

Hogy mindez mennyire valósul meg, az más kérdés, de ez már nem Jefferson bűne, ahogy Schuman sem felel egyes uniós cégek és államok minősíthetetlen módszereiért.

A valamiért járványügyben is egyre aktívabb (ál)szakértőként feltűnő megmondóember, baloldali celebközgazdász Pogátsa Zoltán nem mulasztott el posztolni egy képet Sztálin ledöntött szobráról, ezzel gondolva legitimizálni azt, ami hetek óta zajlik Nyugat-Európában és Amerikában. Nem hiszem, hogy bele kellene mennem annak kifejtésébe, hány helyen hazug ez a párhuzam, talán csak annyit tennék hozzá, hogy

’56-ban szobrot dönteni Magyarországon, az egy másik liga volt, a bitófát kockáztatta, aki a közelébe került. Sajnos már most többet értekeztem róla, mint amennyit érdemel.

De, ha már 1956, mit kellene kezdenünk Nagy Imrével, amennyiben a most zajló kulturális forradalom felől vizsgáljuk a munkásságát? Nyilván nem lehetnénk olyan nagylelkűek, hogy csak a Parlament mellől száműzzük. Be kell olvasztani, hiszen egy padlássöprő, moszkovita komcsi volt! Vagy megengedjük magunknak a gondolkodás és az árnyalt megközelítés luxusát, akkor pedig máris ott áll előttünk egy saját árnyékán átlépő államférfi, aki az élete árán is kitartott amellett, amit októberben választott.

Halkan jegyzem meg, Kossuth 1831-ben lenyúlta az ügyvédi minőségében rábízott árvák örökségét, alig tudták kiszedni belőle, de nem ezért szeretjük. Igaz, egyikük sem tartott rabszolgákat, de ezzel is elég ingoványos területre tévedünk.

Fontos tisztázni, hogy a rabszolgaságot nem fehér protestáns férfiak vezették be, nem csak ők művelték szerte a világban, nem csak ők kerestek vele jól akkoriban. Jelentős különbség viszont, hogy közülük néhányan, mindenki másnál többet tettek ennek a borzalmas, embertelen rendszernek a felszámolásáért.

Emlékezzünk meg egy ír katolikus származású politikusról, John F. Kennedyről is. Kiváltságos, befolyásos, gazdag családba született, az elit elitjének a tagja volt. Amikor Alabama állam ragaszkodott a faji megkülönböztetéshez, mozgósította a Nemzeti Gárdát, hogy a fekete diákok beléphessenek az egyetem épületébe, aminek ajtajában maga a kormányzó állta útjukat.

Közben filmeket, sorozatokat is indexre tesznek a megfelelési vágytól hajtott szolgáltatók. Aztán lassan érezni kezdik, hogy azért ez kínos, és »lábjegyzetekkel«, kiegészítésekkel látják el  őket, mintha az Elfújta a szél, vagy a Waczak szálló a Mein Kampf kategóriájában lenne.

»Akinek humora van, mindent tud. Akinek nincs, az mindenre képes.«”