Biszku 10

Skrabski Fruzsina írása elődlapunk, az Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek Mandiner hetilap-beli rovatából

Emlékszem, a fejemben dobogott a szívem, amikor nagy nehezen megszereztük Biszku Béla telefonszámát, és az 1956 utáni megtorlások rettegett vezetője beleszólt a kagylóba: „Persze, gyertek!” Aludni se tudtam az azt megelőző estén. Mielőtt először beléptünk a házába, megadtam a címét a férjemnek és a szüleimnek, hogy ha nem jövök haza, akkor ott vagyok a kertben elásva. Egyszer felpattant interjú közben. Tamás odasúgta, hogy most hozza a szolgálati pisztolyát –

Az első találkozás után fél óráig mostam a kezemet, mert mégiscsak kezet fogtam egy tömeggyilkossal. A tömeggyilkos egyébként megszeretett engem. Mindig érdeklődött felőlem, ha Tamás felhívta, de akkor én nem Fruzsi voltam, hanem Zsuzsi.

Hiszen álnéven jelentkeztünk be: Zsuzsi Márokpapiból, Biszku szülőfalujából. Ügyesen sikerült a konspirációnk, volt fedőszervünk, egy helyi egyesület, amit a polgármester ajánlott fel. Voltak kontaktembereink, nénik, bácsik, akik ismerték Bélát még a gyerekkorukból.

Bűn és büntetlenség

Bár a többség örült a filmünknek, azért

A kérdés: etikus-e átverni azt, aki ezrek életének tönkretételéért és százak haláláért felel? Nyilván etikus, hiszen jogi úton soha nem számoltatták el őt, és az igazság­érzetünk azt diktálta, hogy ne élje le a kényelmes buborékban az életét, ahol a régi elvtársak bazseváltak neki. 

Az ugyanis hamar kiderült, hogy Biszku Béla kommunista belügyminiszter, az 1956 utáni megtorlások fő felelőse a rendszerváltás után aggódott kicsit, de aztán hamar rájött, hogy kutya baja se lesz. Az ügyvédje azt tanácsolta, hogy ne nyilatkozzon senkinek. Ezt ő be is tartotta, cserébe maradt a budai hegyvidéki lakás, kiemelt nyugdíj, kommunista gyűlések egy alagsorban, a régi elvtársak, akik a boltban, a hivatalban veregették a vállát.

Aztán egy évtizeddel ezelőtt elvesztette az éberségét, győzött a hiúsága. Azt mondtuk neki, hogy büszkék vagyunk falunk híres szülöttére, ezért szeretnénk róla írni az almanachban. Ő pedig elhitte ezt, és a kameránk elé ült.

Utolsó találkozásunkkor bevallottuk neki, hogy átvertük.

Hogy zsidót küldtek a Vatikánba követnek, és ez hiba volt; hogy miként udvaroltak neki a nők; hogy Ceaușescu úgy rettegett magyarországi látogatásakor, hogy a brindza sajtot Romániából hozták neki a szolgái, és csak azt merte megenni. Még aláírt egy beleegyező nyilatkozatot, hogy mindent felhasználhatunk, amit fölvettünk.

Aztán a díszvetítést letiltotta a lánya az Urániában, mondván, hogy a család nem járul hozzá. A világ legjobb marketingje volt a letiltás: minden médium írt róla, parlamenti bizottságot hívtak össze, és két­ezer ember nézte meg az első estén a Bűn és büntetlenség című filmünket. Tízezren látták moziban, félmillióan töltötték le a netről. A Biszku-sztorink ötlete az UFi–Reakció–Mandiner közösségéből indult, oda írtunk együtt Tamással, videókat is készítettünk, és végül több kollégánk is részt vett a filmben.

Biszkut végül bíróság elé állították,

De megmaradt a hatalmas élmény, amit a forgatás alatt átéltünk; megmaradt az alkotóközösségünk, mert azóta is barátok vagyunk, és együtt dolgozunk. Ott van a sok köszönet, amit az áldozatok családtagjaitól kaptunk. És ott van egy példa minden mai fiatalnak, hogy egy kamerával börtönt nem, de igazságot még lehet szolgáltatni. Az emberek megvetése pedig súlyosabb a börtönnél.