„A magam részéről sokáig ellenálltam a Jégvarázs csábításának: nem volt annyira nehéz, mert őszintén szólva a rajzfilm nem a kedvenc műfajom és a gyermekeim is kicsik voltak még az egész estés mesékhez. Voltak baljós sejtelmeim arról, hogy mennyire lehet gyermek-kompatibilis az a történet, ami még a felnőttek »eszét« is elveszi: ha valaki nem hallott volna a médiában felröppenő topsztoriban a feleségről, akinél válóokként szerepelt, hogy férje nem volt hajlandó vele megnézni a Jégvarázst a moziban – hetedszerre.
A csillámló táskák és elzás pólók tengere végül utolért minket is – még jóval azelőtt, hogy magával a történettel találkoztunk volna. Egy idő után ugyanis a kereskedelemben tomboló Jégvarázs-láz odáig fokozódott, hogy többszörös lányos anyukaként az okozott igazi kihívást, ha egy ruhaboltban NEM szerettem volna a mesében szereplő testvérek képével ellátott pólót/kabátot/harisnyát/póthajat venni. Az intenzív marketing pedig megtette a hatását a gyerekek felé is: egy idő után megkerülhetetlen volt, hogy megnézzük az akkor még egyedülálló első részt. (Aki még nem látta, és tervezi, az vagy ne olvasson tovább, vagy készüljön fel, mert szpoilerveszély fenyegeti…)
Szóval az első rész különösebb gond nélkül lepergett a családunk életében. Én azért felszisszentem, amikor a főszereplő kislányok szülei körülbelül öt perccel a főcímzene után meghaltak, de abba csak utólag gondoltam bele, mennyire nem adtak életükben sem megoldást szerencsétlen nagyobb gyermekük kezébe a születési defektjére (ti. hogy tud varázsolni). Ettől eltekintve egy szokásos, aranyos, fordulatos mese volt, a gyerekek iszonyatosan lelkesedtek érte és a benne felzendülő fülbemászó dallamoknak is csak azután csökkent az élvezeti értéke, hogy hónapokon át kellett hallgatni őket…
Mindeközben világszintű »lobbi« és találgatás indult meg a főszereplő Elza királynő nemi orientációjával kapcsolatban, aki a klasszikus hercegnőkkel ellentétben semmiféle ásóig meg kapáig, de főleg nagyharangig nem jutott el az első rész végére.