A Kraftwerk és tíz deka párizsi – Florian Schneider halálára

Sokszor hallani – és nem csak idősebbektől –, hogy az elektronikus zene lélektelen, nem igazi zene, csak gépek állítják elő, és az embernek nincs köze hozzá. Ez persze csak részben igaz, és általában a lakossági diszkóval kapcsolatban hangzik el, amely műfaj egyébként tényleg megérdemli, hogy napestig szapuljuk, bár ettől még köszöni szépen, jól van. Sőt.

Florian Schneider egykor

Az elektronikus zene az utóbbi fél évszázad találmánya, 

Az más kérdés, hogy mindazok az innovatív megoldások, amelyek az elektronikus zene evolúciójához kapcsolódnak, miképpen épültek be a modern slágerzenékbe. Magyarán: hogyan váltották aprópénzre a kincseket, hogyan szórtak gyöngyöket a disznók elé.

A gyöngyök disznók elé szórásáról természetesen nem az elektronikus zene úttörői, nagy alakjai tehettek és tehetnek. Nem Karlheinz Stockhausen, Steve Reich vagy Brian Eno a ludas ebben. És nem is Florian Schneider, a német Kraftwerk zenekar alapítója, aki most hunyt el hetvenhárom éves korában. Az 1968-ban alakult (bár Kraftwerk néven csak 1970-től létező) zenekar hatása felmérhetetlen a modern zenében. Olyan lemezek fűződnek hozzájuk, mint az Autobahn (1974), a Trans-Europa Express (1977) vagy az Electric Café (1986).

Négy robotra a színpadon, ahogy kifejezéstelen arccal, alig-alig mozdulva nyomogatják a géparzenáljuk gombjait. A Kraftwerk azonban nem egészen így indult.

Korai darabjaik – bár már azokban is hangsúlyosan jelen volt az elektronika – még jóval organikusabbak voltak. A jellegzetes német progresszív zenei műfaj, a krautrock úttörőiként indultak, olyan legendás zenekarok társaságában, mint a Can vagy a Neu!.

A krautrock már önmagában is a modern elektronikus zenék egyik fő ihlető forrása, számtalan kortárs zenekarra hatott, a Radioheadtől és a Blurtől kezdve Aphex Twinig és a Stereolabig. Szóval a Kraftwerk eredetileg, a kezdetekkor még nem robotnak tűnő figurákból állt, hanem nagyon is élő zenészekből, akik már akkor elsöprő erejű és időtlen művekkel álltak elő. Az „elgépiesedés” esetükben nem pusztán a kibontakozó technológiai forradalom iránti kritikátlan lelkesedésüket jelentette,

Ha már így alakult, hogy lehet gépeken zenélni, nézzünk a mélyére, vizsgáljuk meg alaposan. A Kraftwerk aztán alaposan a mélyére is nézett. Talán legfontosabb lemezük, az 1974-es Autobahn a modern életvitel egyik emblematikus helyszínét, az autópályát „énekli meg”. A folyamatos mozgásnak, a haladásnak, az utazásnak ez az időtlen szimfóniája a modern emberi lét egyik zenei alaplenyomata.

A Kraftwerk tagjaként

Emlékszem, annak idején egyetlen Kraftwerk-lemezem volt, az 1986-ban megjelent Electric Café. A lemezt a nagymarosi élelmiszerboltban (!) vettem. A pénztár mellett volt egy nagy doboz, tele bakelitekkel. Volt ott Cure és Depeche Mode is. Ma már  elképzelhetetlenek azok az idők (a '90-es évek elejéről beszélek), amikor egy élelmiszerboltban leértékelt nagylemezeket lehetett venni. A magam részéről egyébként visszasírom azokat az időket olykor, többek között az efféle, abszurdnak tűnő helyzetek miatt is.

Szóval az Electric Café. Volt akkoriban egy ma már szinte érthetetlennek tűnő szokásom: amikor nem voltak otthon a szüleim, előszeretettel raktam ki a lemezjátszó hangfalait az ablakba, és a kertben hallgattam a természetesen a legnagyobb hangerővel üvöltő zenét. Sok emlékezetes pillanat fűződik ezekhez a rendhagyó zenehallgatásokhoz (a komphoz igyekvő kirándulócsoportok döbbent tekintetét sosem feledem), az egyik legemlékezetesebb épp ehhez a Kraftwerk-lemezhez.

Egy fiatal német pár állt meg egyszer a kapu előtt, akik vonattal jöttek és komppal akartak átkelni Visegrádra. Észrevettem, hogy ott állnak a kertkapunál és mosolyogva integetnek nekem. A fiú mondta, hogy

és hogy neki már ezért megérte ennyit utazni.

Egy kései fellépésen

Mindez nyilván furcsának tűnhet egy Florian Schneiderről szóló megemlékezés kapcsán, elvégre most az lenne a dolgom, hogy méltassam ezt a magának való, nagyszerű művészt, aki olyan hatást gyakorolt a modern könnyűzenére, mint mondjuk Marcel Proust a huszadik századi regényírásra.

Mentségemül csupán azt hozhatom fel, hogy számomra a zene mindig is egy tágabban értelmezhető keretet jelentett, ami sok szálon összefügg minden mással, akár a saját életem – és mindannyiunk életeinek – emlékezetes epizódjaival is.

A Kraftwerk soha nem volt a kedvenc zenekarom, távoli és érintőleges kapcsolat fűzött hozzájuk, de azt mindig tudtam, hogy nélkülük ma nem létezne számos olyan meghatározó zenekar, amelyek viszont nagyon is közel állnak hozzám. Florian Schneider a huszadik századi zeneművészet megkerülhetetlen alakja volt, akinek a hatása egy nagymarosi kert mélyére is eljutott. Az ilyesfajta hatásokra pedig tényleg csak a legnagyobbak képesek.