Egy individualista társadalom alkonyán állunk

„Bár e harcoknak eredménye egy új, erős, termékeny emberegység lenne, és lenne egy nagy halottja: a legfertelemsebb történelmi hulla, a szabad-verseny demokrácia.”
Szabó Dezső: Az individualizmus csődje. Huszadik Század, 1915

A történelem hosszú, bonyodalmas eseményvonulatainak vizsgálata sokszor lehetetlennek tűnő feladat elé állítja az érdeklődőt. Egy tény azonban elkerülhetetlenül újra és újra az ember szeme elé kerül: a társadalomról és annak szerepéről alkotott elképzelés időszakosan, de erős fordulatokat vett közösségeinkben. Két, egymásnak sziklaszilárdan ellentmondó társadalomelméleti rendszert körvonalai vázolhatók fel, az individualizmus és a kollektivizmus ideáltípusai ezek, melyek újra és újra egymásnak feszülve alakították életünket. 

A kollektivista társadalmak sarokköveit, az individualizmus hívei forradalmak – békések és kevésbé békések – útján megdöntötték, majd idővel kialakították saját igényeikhez és elképzeléseikhez szabott, megkérdőjelezhetetlen kollektív rendjüket. A múlt közösségeit semmisnek véve, friss szervezőelvek mentén újakat alkottak. Mindezt tették eszmék és izmusok nevében, formálták társadalmainkat olyanná, amilyeneknek ma ismerhetjük őket. Láttuk mindezt Párizsban, Bécsben, Budapesten, az utcákon vonuló munkások tömegében és a fegyvert fogó szabadságharcosok eltökélt tekintetében. Mondhatni

A 20. század, és kiemelten a világháborúk, komoly társadalmi struktúraváltást eredményeztek a világban, és így Európa-szerte mindenhol. Ezáltal kapott ismét erőre a liberális demokráciafelfogás, nyert igazán teret magának a kapitalizmus versenyszelleme, és a feltámadt Nyugat erkölcsi rendjének egyeduralkodójaként – az egyén szabadságát a legfőbb politikai és gazdasági céljaként megjelölve, – megteremtette a maga szabad és versengő világát, az új individualizmus korát. Mely a siker, lehetőség és szabadság különleges elegyével, megalkotta a társas magány erkölcsi rendszerét, az „ének” önző mindenségét.

Lázadva a szocialista kollektivizmus hazug és torz világával, mely totalitárius rendjének eszközeként tekintett a közösségekre, erőszakkal kényszerítve áldozatait az általa megalkotott kollektívákba. Hiszen a szocializmus kollektivizmusa nem volt más, mint az emberek iga alá hajtása, az emberi élet közösségi-társadalmi szerepének lejáratása, olyan közösségek megalkotása, melyhez semmilyen jóérzésű ember nem akart tartozni. Egy társadalomelméleti irányzat, mely az individuumokat üldözte és az igazi közösségeket felszámolta. Lejáratva ezzel a kollektivizmust és a benne rejlő erőt, ezzel hozzájárulva az individualizmus újabb forradalmához, a liberális demokrácia kiteljesedéséhez és a globalizáció térnyeréséhez. 

A keleti blokk felszabadulását követve, bízva a megrabolt Nyugat már nem létező értékeiben, identitásuk felszabadításában és közös európai értékeik visszaszerzésébe vetett hitük okán, hadjáratot hirdetett minden ellen, mely kollektív volt. Felszámolva mindent, mely az állam – az elnyomó és gaz állam – birtokát alkotta. Visszaállítva az egyén szabadságát, oly kapukat nyitva meg, melyek a magánszféra, a kultúra, a demokrácia és az elfogadás paradicsomába nyíltak. Kiteljesedhetett hát Közép-Európában is a szabadság eszménye, melyre már oly régóta sóvárogva várt e térség.

E sóvárgás azonban nem váltotta be minden hozzá fűzött reményünket. Hiszen kiteljesedését követve elkezdte felszámolni a küldetésével nem rezonáló, önálló identitással még bíró közösségeinket – már ismert céllal, de új eszközökkel.

megteremtve ezzel saját kollektíváit a szolidaritás, a humanitárius intervenció és a globalizáció jegyében, szerte a világon. Létrejöttek a nagy nemzetközi szervezetek, vették át az irányítást tech-cégek, és uralták világunkat a szabadság prófétái. Az individuum forradalma új közösségekhez vezetett, mely a gazdasági és politikai integráció zászlaja alatt évszázados nézeteltéréseket simított el, tett szabaddá határokat, szolgáltatásokat, tőkét, emberek áramlását, mindezt természetesen az összetartozás címszava alatt. Így alkottuk hát meg közös Európánkat.

És előnyeit élvezte mindenki. 

Országaink elkezdték felszámolni karakterüket, hogy egy nagy egység, az individuumok kollektívájának részeivé válhassanak, hogy állampolgárai többé ne magyarok, németek vagy franciák legyenek, hanem világpolgárok. Egységesítettük hát mindenünket, váltunk megkülönböztethetetlenekké, miközben megismételhetetlenségünket szajkóztuk.

Úgy tűnik egy világméretű pandémia szükségeltetett, hogy felismerjük, mégsem vagyunk egységesek, úgy biztos nem, mint szerettük volna. Bíztunk egy olyan világban, mely egyszerre hirdette magát radikálisan individualistának és hatalmas erejű kollektívának. Kollektívának, mely igazán sosem volt. Hiszen a közösségelvűség lokális, kis közösségeit megölni kívánta, felszámolva a családi, a nemzeti identitás legapróbb elemeit is. Megteremtve ezzel közös világunkat.

Nem hiszem, hogy a múlt hibáit és sikertelenségünk sorozatait emlegetve, a felelősséget egymásra hárítva bármit is elérnénk. Támadhatjuk államainkat, felemelhetjük szavunkat a cselekvésképtelen konstrukcióink ellen, de mindez kontraproduktív, nem vezet sehova. Káros társadalmunkra nézve. Ha véget ér e járvány, nehéz feladat vár ránk: felépíteni egy új Európát, prosperálóvá és gyümölcsözővé tenni országainkat. Feladatunk újra felismerni és felvállalni az ősközösségeinkben rejlő erőnket, a családnak, nemzetnek és hazának visszaadni megbecsülését és tisztességét. Felszínre hozni a kisközösségek értékeit és identitástudatát, hiszen ettől nem gyengébbé, épp ellenkezőképp, erőssé tesszük közös Európánkat. Mindezt az egymás iránt érzett tisztelettől vezérelve: hiszen „egyesülni a sokféleségben” csak sokféleképp lehet.