A globális elit kettős mércéjéről

Pár nappal ezelőtt a Magyar Nemzet készített interjút John Fontéval, a Hudson Intézet programigazgatójával annak kapcsán, hogy Fonte véleménycikket közölt az intézet oldalán, amelyben azt igyekezett megmagyarázni, hogy az európai – még inkább brüsszeli – elit miért kezelheti Magyarországot kettős mércével. Publikációjának címe is pontosan ez, „Miért alkalmaznak kettős mércét Magyarországgal szemben?”.Az interjú érdekes kérdésekkel foglalkozott, a Mandiner is szemlézte, de érdemes bővebben is megnézni, miről beszélt Fonte.

Annyit érdemes mindezek előtt megjegyezni, hogy Fonte és a Hudson Intézet már az előző évtizedben is éles kritikusa volt a nyílt társadalmat propagálók világképének. Ezért is lehetett meglepő, amikor pár évvel ezelőtt a Hudson Intézet részéről is aláírták azt a nyílt levelet, amelyben különféle szervezetek tiltakoztak az Orbán-kormány civileket érő „támadásai” miatt. A balos sajtó nem is győzte vigyorogva dörzsölni a tenyerét, éppen ezért ide kívánkozik némi tisztázás.

A nyílt levél és aláíróinak sora a neten már nem is fellelhető, csak archív oldalakon, ám azokból valóban kiderül, hogy a Hudson Intézet két munkatársa is aláírta a tiltakozást. Egyikük egy bizonyos Benjamin Haddad, aki már nem dolgozik az intézményben, egyebekben pedig Macron kampánycsapatában is benne volt – ez utóbbi tény minden komolyan vehető konzervatív ismérve –; a másik pedig Hannah Thoburn, aki –  újabb meglepetés – szintén nem tagja már semmilyen formában sem a Hudsonnak.

Annak idején a balos sajtó nemigen részletezte, hogy adott szervezetek aláírásukat elküldő képviselői milyen helyet is foglalnak el a ranglétrán, de megállapodhatunk abban, hogy amikor a Hudson Magyarországot elítélő kiállásáról cikkeztek,

Biztos csak véletlenül, ugye. Elég az hozzá, hogy a Hudson Institute az USA egyik legrangosabb konzervatív think tankje, így amikor az oldalukon – és nem bizonyos munkatársak bizonyos aláírásait értem ezalatt –megjelenik valami, arra érdemes figyelni.

Fonte azzal kezdi, hogy a koronavírus-járvány minden országot komoly erőfeszítésekre kényszerített, és nem volt ez alól kivétel Magyarország sem. Igaz, csak Magyarországot vádolták meg azzal, hogy diktatúrát épít, amely vádaskodás egyik jellemző példájaként Fonte felhozza azt a bizonyos Washington Post-cikket, amely cikkre Christiane Amanpour is hivatkozott a mára legendássá váló CNN-es Szijjártó-interjúban. Ez a Washington Post-cikk azért is példaértékű, mert minden vádaskodást megemlít benne a szerző, amelyeket azóta is magabiztosan vetnek Magyarország szemére, továbbá egyáltalán nem szégyenlős módon a cikk behivatkozza egy bizonyos Csekő Balázs Twitter-posztját, rámutatva arra, hogy mi a magyar sajtó véleménye a helyzetről, egyúttal arról is tanúbizonyságot téve, hogy ezek a külföldi szerzők honnan is szerzik információikat.

Ebben a twitteres bejegyzésben ugyanis olyan hazugságok olvashatóak, mint a választás elhalasztása vagy a Parlament felfüggesztésének tényként történő közlése.

Pontosan ugyanaz a helyzet, mint a mára ismertebbé vált Benjamin Novak esetében: egy magyarországi újságíró elsuttogja hazugságait a befolyásos külföldi lapnak, akik utóbb erre hivatkozva közlik a világ művelt közvéleményével, hogy milyen borzasztó állapotok uralkodnak Magyarországon. Weyer Béla óta semmi sem változott. Ezzel a lendülettel vezették Amanpourt is falnak. Mindannyian emlékezhetünk, ahogy élő adásban leckéztette meg Szijjártó Péter, aki közölte a meglepett riporterrel az Országgyűlés bezárását firtató kérdésre, hogy a Parlament csak azon a héten többször is ülésezett, mire Amanpour mindössze annyit tudott kinyögni, hogy ó, ez nekem új.

Fonte azzal folytatja, hogy választásokat sincs miért elhalasztani, mivel legközelebb 2022-ben lesz országos megmérettetés. A koronavírus-törvény mindössze arról rendelkezik, hogy időközi választásokat nem lehet tartani a járvány miatt, példának okáért ha egy képviselő meghalna vagy lemondana, aki egyéni kerülettel rendelkezik, akkor a választás megtartásával valóban meg kéne várni a veszélyhelyzet elmúltát. Csakhogy ebben semmi meglepő sincs, teszi hozzá Fonte, mivel számos amerikai állam, így például az otthonául szolgáló Virginia is ugyanígy rendelkezett.

A törvény kritikusai azt is felrótták, hogy a meglévő, igencsak jelentős parlamenti többség miatt esetleg úgy gondolhatja a Fidesz, hogy a járvány elmúltával sem vonja vissza a kormány különleges jogosítványait, de Fonte erre is érvekkel reagál: amikor Margaret Thatcher megfelelő mértékű többséggel rendelkezett a brit alsóházban, számos, korábban megválasztott városi tanácsot felszámolt, köztük a Greater London Councilt is, amelyet „Red Ken” Livingston, London későbbi polgármestere vezetett, Thatchert mégsem vádolták meg azzal nemzetközi szinten, hogy autokrata politikát folytatna.

A helyzet annál is inkább faramuci, teszi hozzá Fonte, hogy más EU-tagállamok, amelyeket sokkal demokratikusabban működőeknek gondol a megbélyegző elit, az állampolgáraik szabadságjogait érezhetően komolyabban nyirbálják meg, ha akarják, mint Magyarország. Macron a törvényhozást megkerülve, rendelettel fogadtatta el a rendkívül ellentmondásos nyugdíj-jogszabályokat, valamint elhalasztották a helyhatósági választások második fordulóját, nem beszélve arról, hogy akár fizikai kényszerítéssel is otthonaikban tarthatják a franciákat. Azt már csak én teszem hozzá, hogy egy csekély pillanatra próbáljuk elképzelni, mi lenne a hazai ellenzék és a nemzetközi, féltőn óvó közvélemény reakciója, ha egy akármilyen, már kitűzött választásra mondaná azt a kormányt, hogy ezt majd megtartjuk később. Franciaország hisztéria nélkül megteheti.

Magyar Ágnes Zsófia Franciaország-szakértőt is hivatkozza Fonte. Magyar kutatásaiból tudjuk, hogy 1958 óta Franciaországban több mint ezer alkalommal hirdettek rendkívüli állapotot, Macron eddig 84-szer élt rendkívüli rendelettel, elődje, Francois Hollande pedig 273-szor. Fonte nem emlékszik arra, hogy bármelyiküket is diktátorként bélyegezték volna meg. Mindeközben Olaszország is választásokat halasztott el, Spanyolországban drónokkal követik nyomon azokat, akik megsértik a korlátozó rendelkezéseket, Belgiumban pedig egy átmeneti kormány vezeti az országot, amelynek nincs valódi demokratikus felhatalmazása. És mégis, vonja le újra a tanulságokat Fonte, ezen országok egyikét sem kritizálják.

Ami előrevihet minket a támadások okának elemzésében, így Fonte, az az,

Többek között Donald Tusk, Susan Rice, Obama volt nemzetbiztonsági tanácsadója és Anne Applebaum újságíró. (Utóbbi hölgy, persze egészen véletlenül annak a Radoslaw Sikorskinak a felesége, aki, úgyis mint az egykori Tusk-kormány külügyminisztere és jelenlegi EP-képviselő, a napokban indított egészen méltatlan és visszataszító támadást a Fidesz és Deutsch Tamás ellen. Jobb helyeken ezért már rég lemondtatták volna Sikorskit.)

Fonte tovább viszi a kérdést. Mi a közös ezekben az egyénekben és szervezetekben, azon kívül, hogy ellenségei Orbán Viktornak és demokratikusan megválasztott, szuverenista, konzervatív kormányának? Az, hogy ugyanilyen ellenségei a lengyel kormánynak is. Sőt, annak is örülnének, ha Netanjáhú kikerülne a hatalomból, ezen felül hevesen ellenzik a Brexitet és a brit konzervatívok törekvéseit. Továbbá egyikük sem támogatja Trump újraválasztását. A kritikusok többsége baloldali, liberális és transznacionalista, azaz gyanakvóak minden demokratikus megválasztott, konzervatív kormánnyal szemben.

Magyarország mostani kritikusai csöndben voltak akkor, amikor 2011-ben a senki által meg nem választott EU tisztségviselői megpuccsoltak demokratikusan megválasztott görög és olasz vezetőket. Emlékszik bárki is arra, teszi fel a kérdést Fonte, hogy akkoriban véleménycikkek jelentek volna meg a Washington Postban, a New York Times-ban, esetleg Susan Rice vagy Joschka Fischer hallatta volna a hangját? Az elmúlt évtizedekben minden egyes alkalommal, amikor nemzeti népszavazásokon adott állam polgárai elutasítottak valamit, amit az EU meg akart valósítani, akkor addig szavaztatták ezeket a polgárokat, amíg az EU számára megfelelő eredmény született, húzza alá Fonte.

Azok a kritizálók, akik most Magyarország felett törnek pálcát, örömködnek azon is, hogy Nagy-Britannia választóinak demokratikus akaratával szemben három és fél évig ágáltak bizonyos erők. Tapsolnak, amikor az Egyesült Államok, Európa vagy nemzetek feletti testületek bírói akadályozzák abban a választott tisztségviselőket, hogy hathatósan felléphessenek az illegális migrációval szemben.

És itt jutunk el Fonte legfőbb megállapításához. E transznacionalista haladóknak felesleges, akadályozó tényező a nyugati, demokratikus államok szavazópolgárainak véleménye a migrációról.

amit folyamatosan fejlesztenek és finomítanak a senki által nem választott és ellenőrizhetetlen bírói és közigazgatási bürokrácia útvesztőiben.

Fonte azzal zárja publicisztikáját, hogy ezért aztán semmi oka sincs arra világszerte a konzervatívoknak, illetve a konzervatív liberálisoknak, hogy elfogadják a hamis agendát a magyar kormány cselekedeteiről; mert ezt egy olyan elit igyekszik velük elhitetni, amely számára a demokratikus többség mindig gyanús, és egyébként em létezik olyan formája a konzervativizmusnak, amit ne vetnének meg. Különösen az állami szuverenitást, a népi önrendelkezést, a nemzetet, családot és vallást tisztelő konzervativizmust.