„Drága Szüleink! Drága Nagyszüleink!
Nem tudjuk hogy megköszönni azt a rengeteg szeretetet és törődést, amit gyerekkorunkban tőletek kaptunk. Köszönjük az átvirrasztott éjszakákat az ágyunk mellett, amikor betegek voltunk, törékenyek és kiszolgáltatottak. Hogy önzetlenül, megannyi nappalt és éjszakát feláldozva fogtátok a kezünket, töröltétek a homlokunkat, átöleltetek, ha sírtunk, erőt öntöttetek belénk, ha elgyengültünk, etettetek, itattatok, és meggyőztetek minket, hogy a betegségnek vége lesz egyszer, hogy meggyógyulunk, hogy újra egészségesek leszünk és újra kinn játszhatunk majd a szabadban a többi gyerekkel, csak nyeljük le a gyógyszert...
És közben átadtátok ezt az ősi tudást, amit viszünk magunkkal tovább, és betegség idején előkotorjuk az emlékezetünkből, a gyerekkorunkból. Különösen, amikor a mi gyerekeink lesznek betegek, és hirtelen megértjük, sőt átéljük azt a végtelen szeretetet, ami miatt minderre képesek voltatok.
Milyen kegyetlen az élet, hogy most, amikor a leginkább szükségetek lenne ránk, pont most nem lehetünk mellettetek, nem foghatjuk a kezeteket, nem ölelhetünk át, nem súghatjuk a fületekbe, hogy ne féljetek, csak itt az interneten integethetünk egymásnak.
De talán most visszaadhatunk valamit az odaadó gondoskodásotokból, ha most hallgattok ránk, és otthon maradtok. Mert rátok sokkal-sokkal veszélyesebb ez a vírus, mint ránk. Mert nem akarunk titeket elveszíteni. Mert szeretnénk, hogy lássátok, ahogy felnőnek az unokáitok.
Adja Isten, hogy a hétvégén ne köszöntsön be Magyarországra is az a borzalom, amit Olaszországban nap mint nap látunk, ahol naponta lassan 500 nagyszülő hal bele az új koronavírusba, és ahol az orvosoknak kell eldönteniük, hogy kit tesznek lélegeztetőgépre, és kit nem.
Talán a szomszédtól azt hallottátok, hogy az új koronavírus is csak egy újabb influenza. Nem igaz! Közel kétszer olyan fertőző, tízszer annyian kerülnek kórházba miatta, egyelőre nincs ellene oltás, és sokkal-sokkal több halálos áldozatot követel, különösen a 60, 70 és 80 év fölöttiek körében.