Kiszáradt folyamágy

"Ma élelőtt láttam egy műanyag zsákokba csomagolt hullát, rendőrök őrizték Újpest belvárosában. Ehhez hasonló látványban csak akkor volt részem, mikor polgármester voltam és katasztrófákhoz riasztották, ám akkor is ritkán, mert kísérőim finom lelkek voltak, s vigyáztak rám.

A városban gyakorta járkálva azt tapasztalom, hogy nagyon sok a hajléktalan, szerencsétlen ember, csak ők maradtak és nem mindig szoktam adni, ám most minden pénzemet apróra váltva igyekszem tenni, mit ilyenkor kell. A hajléktalanok a meleg helyekre menekülnek be, mint mindig, és reggel megrohanják a különböző szogáltatókat. A legtöbb üzletben nem szívesen látott vendégek, másutt előírják a maszkot, s nekik arra nincs pénzük, s így kívül rekednek. Ha ez a rendkívüli állapot sokáig fog tartani és elfogynak nem létező tartalékaik, akkor az éhhalál elől menekülve, bármit megtehetnek, s még is fognak tenni. Arra gondolok, s ki is mondom, hogy feltörhetnek raktárakat, üzleteket.

Ha módomban állna minden nap körbeautóznám a várost és személyesen igyekeznék meggyőződni arról, hogy mi valójában a helyzet. Megdupláznám, tripláznám a szociális munkások számát és nemcsak adakozásra szólítnám fel a pesti, s budai polgárságot, de ételt osztanék a Városháza udvarán személyesen is, ahogy azt másfél évtizeden át a Petőfi csarnok mellett tettük. Tudom, járvány van, ezért a Városháza bejáratainál maszkokat osztanék, és csak sorban egymás után segítenék, s minden szabályt betartva tenném, mit diktál elmém, s a szakmám. Azt tapasztalom amúgy, hogy a főváros olyanná vált, mint egy kiszáradt folyamágy, melyben félig holt lelkek és valahová igyekvő öregemberek ténferegnek, mások a szemmel veréstől is rettegve merednek előre, s mutatják, nekik meg kell úszniuk, ők ugyan tudják merre van előre, ám riadtak s félnek. .

A biztonsági személyzet, a házmesterek, kiknek országa maradtunk, s lettünk, kelletlenek, mogorvák, köszönést feledve várják, hogy mikor adja fel a kuncsaft, ki minden szavával csak untat."