Járványt várva – a vihar előtti csend helyetti nyüzsgésről

Távoli, színes érdekességként nézzük a vírus javán egyébként már túljutó, alig 11 milliós kínai városka, Vuhan még mindig üres utcáit.

Közeli, borzongató élménybeszámolóként fogadjuk a pár száz kilométerre fekvő Észak-Olaszországból érkező híreket túlterhelt kórházakról, a szigorú karantén szükségességét épp megértő és eszerint viselkedni kezdő olaszokról.

A mi, magyar valóságunk még a Nagy Változáson innen van – legalábbis ezt látom most, péntek délután, végigautózva Budapest utcáin.

E sorok írója pár napja az önkéntes – relatív – karanténhez igyekszik szoktatni magát, otthon próbáljuk kitalálni a leghelyesebb magatartást, stratégiát az elkövetkező időkre. Most már otthonról dolgozunk – olyan a munkánk, hogy ezt megtehetjük. De most már korlátozzuk a tömegközlekedés használatát is, és reméljük, nem lesz rá nagyon szükségünk a következő hetekben sem. Szokásomtól eltérően így ma autóval jártam Budapest belvárosában, így egy nagy Egész apró elemeként elméletben sem tudok fertőzni és engem se fertőznek a tömegben. 

Viszont

Az érthető, hogy Budapest népe még nem állt le teljesen és nem ment haza – az óvodák, iskolák egyelőre még nyitva voltak, a megélhetést biztosító munkát pedig el kell végezni. 

De ennél többről volt szó: semmilyen változást nem láttam a tömeg mennyiségében és viselkedésében: itt-ott egy-egy sima maszkos arc, és ennyi. Jó, a Lánchíd környékén tényleg csak pár turistának látszó ember lézeng a megszokott tömeg helyett. Összességėben nem éppen a mostani Milánó, Róma, avagy Szöul, Sanghaj utcaképe köszönt vissza a budapesti utcákról.

Pedig annyi már összeállt az elérhető szakértői nyilatkozatokból és a nagyvilágból minket elért hírekből, hogy jelen állás szerint azt tehetjük, hogy tényleg korlátozzuk a többi emberrel való találkozást, a tömegbe tömörülést, és csak akkor grasszáljunk az utcán, akkor utazzunk bárhová, ha arra tényleg szükségünk van.

És minél előbb kezdjük ezt el, annál jobban tudjuk korlátozni és lassítani magának a vírusnak az elterjedését.

*

Közismert, hogy a magyarok – a kollektivizmusra jobban hajlamos szlávokkal és a szabálykövetésre, felülről érkező elvárások és parancsok követésére jobban kondicionált germán népekkel ellentétben – individualisták. Ami itthon történelmi, családi és egyéni tapasztalatokból született önjáró üzemmódot jelent leginkább. Ennek sok előnye is van – most viszont, ha nem vigyázunk, rengeteg hátránnyal fog járni, és akár egészen negatív következményekkel. A „nekem ne mondja meg senki”, az „én jobban tudom”, az „ez nekem kell és most kell” szemlélet jár át minket, magyarokat.

Lehet ezt felületes nemzetkarakterológiai fejtegetéseknek is nevezni persze; de az vesse e sorok írójára az első követ, aki még nem járt plázaparkolóban és fölötte a boltsoron karácsony előtti shoppingolási őrületben.

Hazatérés, magunkba szállás, fogyasztás visszafogása, a közeli, az elérhető és a szükséges dolgok, cselekvése választása a távoli és elérhetetlen avagy fölösleges dolgok helyett. Erről írtam pár napja.

Egyébként ez lenne az advent és a karácsony lényege is, csak épp valahogy a fordítottját csináljuk évről évre. Nos, most egy szigorú advent, egy kényelmetlen várakozás – mondhatjuk, egy igazi böjt – vár ránk, csak éppen tavasz és nyár idején. És nyilván már most várjuk a feloldozást mindezek alól. 

E várakozás alatt vizsgázunk először abból, hogy tudunk-e változatni és ezzel valójában emberileg fejlődni; másodszor pedig akkor fogunk vizsgázni, amikor mindennek vége szakad, és az élet visszatér a normális kerékvágásba. A kérdés az lesz, hogy mit tartunk majd az új normális kerékvágásnak: az általános túlfogyasztás újabb, talán még drasztikusabb tombolását – vagy valami leckét mégis csak tanulunk mindabból, ami velünk – várhatóan az egész emberiséggel – történni fog.

Hurráoptimista persze nem vagyok a választ illetően – sztoikusan eltűnődő már inkább.

*

Mint mindenki mást, engem is aggasztanak a várható fejlemények, és előre együttérzésem mindenki felé, aki megbetegszik, netán súlyosan. A leendő beteg pedig te is lehetsz, kedves olvasó, meg én, bármelyik családtagod, családtagom, kollégád és kollégám, barátunk, szerettünk, ismerősünk.

Csak azt lehet kérni felelős polgárként minden felelős polgártól, mindenki egymástól, hogy

Most még a nyüzsgés tart, de minél tovább ragaszkodunk a nyüzsgéshez, annál tovább tart majd a közelgő csend.

Vigyázzon mindenki magára – és egymásra. És mossunk kezet napjában százszor, ha kell. És maradjunk otthon, ha tudunk, és ha nem kötelező valahová elmennünk.