Magunkba szállni a féktelen globalizációból – feljegyzések járvány idején

„Szánd hát végre rá magad, hogy visszavonulj a saját kis területedre” 

(Marcus Aurelius)

„Elmélkedj gyakran az összes világjelenségek összefüggéséről és egymáshoz való szoros viszonyáról. Mert valahogy minden egymásba fonódik, éppen ezért minden rokon egymással, egyik dolog a másikból következik, mégpedig az állandó mozgás, az együttérzés, továbbá az anyagi világ egysége alapján.”

(megint csak Marcus Aurelius)

Vallomással kezdem: kedélyállapotom hullámzó a napokban. Már ami a koronavírussal kapcsolatos gondolataimat uralja. 

Egyik nap – vagy inkább egyik órában – én vagyok a racionalitással vegyes szkepszis fáklyavivője: ó, hát ez csak egy kicsit erősebb influenza; egyébként is, influenzában mennyivel többen halnak meg; egyébként is, majd a tudomány megoldja; egyébként is, hát magyarok vagyunk, nem? Hát a jég hátán is megélünk, majd megoldjuk ezt is okosba, egy kicsit alkudozva, kurucos és/vagy pesties kivagyisággal a Sorssal meg eljövendő rendelkezésekkel, hogy mi az, hogy nekem itt majd korlátoznák a jogaimat; hát fiatal vagyok és rettentő tájékozott, és a saját utcáimon, a saját városomban járok,

mi természetesen megússzuk, miért is történhetne másként?!

A másik napon – vagyis egy másik órában – én vagyok a racionalitás megrendülése, a szkepszis helyébe lépő, fokozódó aggodalom képviselője, aki csak-csak elgondolkodik azon, hogy ez mégsem csak egy kicsit erősebb influenza; és egyébként sem végleges az, hogy eddig mennyien haltak meg a betegségben, amikor az körvonalazódik, hogy ez a betegség valószínűleg tartósabban velünk fog maradni. És ugyan egy 38 éves, kisgyerekes családapa egyén perspektívájából megnyugtató azt hallani, hogy a fiatal nemzedékeket jobbára enyhén érinti a betegség; de családilag, társadalmilag, nemzetileg és úgy emberiségileg már fáj az, hogy az idősek és a krónikus betegségekben szenvedők bizony sokkal jobban veszélyeztettek a vírus által. És amikor elönt az aggodalom, akkor elkezdem átállítani az agyam tekervényeit egy másfajta mentalitásra – ám

a modern / posztmodern / post-truth / egyszeri (kívánt jelző ízlés szerint bekarikázható) ember számára.

*

Ismerjük Heller zseniális regényét és a benne megírt 22-es csapdáját, az őrültség és az épelméjűség konfliktusát, amiből nem lehet győztesen kikerülni. 

A koronavírus miatti – szerencsére egyelőre jelentősen korlátozott – pánikolás kapcsán mondhatjuk, megszületett a 2020-as csapdája is, ami a következő: aki csak önmagára és szűk családjára gondolva felvásárol egy fél boltot, felhalmoz és kivonul a világból is, az nyilvánvalóan pánikol, sőt, talán őrült is. Bezzeg vele szemben ott vannak a józan ész bölcs, szkeptikus képviselői, akik semmi ilyesmit nem tesznek, mert holnap is lesz nap, és majd csak lesz valahogy. Igen ám,

– és mutatott előzetesen józan belátást –, aki már vidáman és egészségesen őrködik világ végi tanyáján a jól felhalmozott készletei fölött. Eközben a mindent jobban tudó nagyvárosi megmondók megfőzhetik maguknak a szkepszisüket vacsorára. Ha meg erre nem képesek, akkor pánikolhatnak majd készletek és előkészületek nélkül, netán egy könnyedebb vagy súlyosabb koronavírussal a szervezetükben, a lezárt városok lezárt utcáin, betelt kórházak kapuján kopogtatva...

...e mondat késő esti írásakor érkezik a hír, hogy egész Olaszországot lezárják. Mamma mia!

Jut ebből a csapdából a nemzetek felelős vezetőinek is. Vajon ki az okosabb: aki kellemetlen rendőrállami módszerekkel még úgy-ahogy időben lekorlátoz minden fölösleges mobilitást, fog vissza gazdasági termelést, zárat be szolgáltatói szektorokat – és napok alatt húzat fel kórházakat a prérin, ha kell? Vagy az, aki inkább hagyja a dolgokat a maguk hétköznapi, normális menetrendjük szerint történni – ami kétségtelenül óvatosabb és kényelmesebb döntés, ámde visszaüthet, ha a lappangási idők okozta csúszások elmúltával hirtelen egy durván fertőzött ország vezetőjeként ébred, és akkor próbál rendet teremteni a várhatóan kitörő pánikban.

Szóval itt van a 22-es csapdájának 2020-as kiadása. Szép feladvány, mondhatom.

*

Mi mindannyian egyéniségek vagyunk. Ha leesik a hó – vagyis, manapság, ha tél jellegű időjárás köszönt be –, indulunk – migrálunk – Olaszba, Osztrákba, a Tátrába vagy a Francia-Alpokba, hogy elvegyüljünk Európa és a nagyvilág hasonlóan télisportkedvelő tömegei között, érkezzenek is bárhonnan, a napközbeni testmozgások utáni megérdemelt jutalomként közös erőfeszítéssel belehelve a hüttét az esti buliban. Koronavírusunk köszöni szépen!

Mi mindannyian egyéniségek vagyunk. Ha jön a tavasz és ha közeleg a nyár, máris vesszük a repjegyet az első üresnek ígérkező hétvégénkre, indulunk – migrálunk – Olaszba, Spanyolba, Görögbe, Törökbe, hogy felszedjünk magunkra némi mediterrán életérzés- és élménymennyiséget. Pont annyit, ami kitart néhány hétnyi munkahelyi, kávézás alatti small talk, meg munkaidőn kívül és az alatt végzett Facebook-fotósposztok tematizálási erejéig. 

A világ összes sarkából érkezett népekkel egy levegőt szívva, ugyanazokon a négyzetmétereken elkészítjük a colosseumos szelfit, a ferde tornyos szelfit, a ramblás szelfit, az akropoliszos szelfit, a csikket a városra pöcköljük, és megcsináljuk mindazt, ami tökéletesen nem egyedi élmény ezeken az idegen földeken. Pár méterrel arrébb már akár egyedül is bóklászhatnánk bárhol, de az már off the beaten path, nem kell. Maradunk a tömegek szűk ösvényén a tömegturizmus központjaiban. Koronavírusunk köszöni szépen!

Mi mindannyian egyéniségek vagyunk. Ezért még időben kipipáljuk a bakancslistánkon az amszterdami vöröslámpás meg coffeeshop-negyedet, a London Eye-t és a Tower Bridge-et szemerkélő esőben, Párizst tavasszal, Prágát ősszel – vagy fordítva. Megyünk – jobbára – Nyugatra tanulni, dolgozni, élni, ingázni, lazítani, a világ összes népének fiaival és lányaival egyetemben. Bábel tornyaiból egyszerre több tucat épül Londontól Berlinig, Brüsszeltől New Yorkig,

Koronavírusunk köszöni szépen!

De ki sem kell ám mozdulni itthonról. Mellettünk a metrón utazik, a boltban vásárol, az irodába betér a kínai kereskedő, aki nemrég Sanghajban járva Vuhanból érkezettek mellett ült, utazott, vásárolt. Mellettünk megy el az iráni orvostanhallgató, akit nemrég meglátogattak az otthon élő szülei, épp egy repülőgépen ülve a síita kegyhelyrácsokat nyalogató vallási fanatikusokkal. Mellettünk megy el az orosz stewardess, aki két hete járt Milánóban, ahol iráni és kínai orvostanhallgatókkal bulizott az éjszakában. Mellettünk megy el a román melós, aki Venetóból hazafelé autózva megállt egyet Budapesten shoppingolni, de a csomagjaival kellemetlenebb útitársat is magával hozott a multikulturális észak-olasz telephelyéről. Mellettünk megy el a brit brigád, akiknek mindegyike járt az elmúlt egy évben egzotikus országban, nem beszélve saját baráti körükről...

...és mellettünk megy el mindaz a sok-sok magyar ember, aki a mi gazdaságilag, logisztikailag, beszállítóiláncilag extrém nyitott országunk polgáraként él a lehetőségeivel, és külföldön járt – migrált – ide, oda, amoda az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban. És akár – tömegével – Észak-Olaszországban is, vagy mindazokon a helyeken, ahol ma fertőzöttként számon tartott környékekről érkezettek is megfordultak. Apánk, anyánk, testvérünk, gyermekünk, rokonunk, haverunk, barátunk, bárki.

Mert tökéletesen nem számít, hogy esetleg egy pakisztáni migráns hozta-e be a koronavírust Itáliába – lehet, hogy így történt, de szinte ugyanilyen eséllyel hozhatta volna be egy kínaiaknak dolgozó cseh állatorvos, vagy egy kínai vállalat európai üzletkötője, vagy egy Sanghajban tanuló, Londonban átszálló chilei diák és a vele ott futólag találkozó, Németországban Erasmussal tanuló félspanyol-félfrancia barátnője. Miért is ne?

Bábel tornyát építjük évtizedek óta, a Nagy Elkeveredés sokadik fázisában leledzik egész világunk.

A globális nyugati és távol-keleti, folyamatosan kontinensről kontinensre ugráló felső középosztálynál nincsenek nagyobb migránsok a világon, és járvány idején nincs náluk veszélyesebb és veszélyeztetettebb csoport se.

Mindenki migráns, mindannyian migrálunk – leszámítva keveseket, zsákfalvakban, kisvárosi panelek mélyén hagyott nagyikat és papákat, valamint az otthon ülő, munkára nem fogható vagy dolgozni nem képes leglecsúszottabb rétegeket.

Koronavírusunk köszöni szépen, végül is megelégszik a mozgásban lévő többséggel is.

*

A továbbra is évről évre fokozódó globalizáció tényeivel és vívmányaival, és még a legfőbb veszélyeivel is nagy vonalakban tisztában tudunk lenni. De az, hogy 2020-ra a globalizáció milyen mélységű, kibogozhatatlan bonyolultságú gazdasági, technológiai, kulturális és ezek hátterében emberi hálózatokat hozott létre, az szinte felfoghatatlan. 

És nincs ember fia vagy lánya, aki erről a hálóról végső soron le tudna válni, mert ezek a hálózatok alkotják azt a rettenetesen kényelmes civilizációt, amiben élünk, és ami nélkül, hacsak nem vagyunk Robinsonok, nem is tudunk létezni.

Szóval mindenki szem a láncban, senki nem menekül a mi kényelmes, ránk szabott mátrixunkból, maradunk kiterjedt kapcsolataink, mobilizált társadalmaink és nemzetközi kapcsolataink hálójában.

Koronavírusunk köszöni szépen ezt is!

*

Hé, a hat lépés távolság törvényét – vagyis hogy a Földön gyakorlatilag bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy öt elemből álló ismeretségi láncon keresztül – egy optimista és utópista korszakra szabták, aminek örülni kellene ám! Nem pedig aggódni kezdeni amiatt, hogy

nem beszélve egy észak-olasz idegenvezetőtől vagy arrafelé dolgozó Pest megyei szakitól.

Azt azért nem kellene megvárni, hogy a 2020-as évek törvénye az a hat lépés távolság lenne, hogy minden egyes embertársunktól ekkora távolságot tartsunk, a saját érdekünkben.

*

De most gyors törvényalkotásokkal sem jutunk túl messzire. Az nyilván alap, hogy az állam intézménye egykoron azért jött létre, hogy biztosítsa saját külső határait, és azokon belül a belső rendet.

Most, évezredekkel később, fokozódó válsághelyzetek idején újra vizsgáznak az államok és vezetőik. Ahány nemzet, annyi próbálkozás. Kína keményen lecsapott a vírus nevű belső ellenségére, Peking több mint egymilliárd alattvalója pedig legnagyobb részt engedelmeskedett a központi parancsoknak. Olaszország épp kezd bepánikolni, sorra hozzák a legkeményebb intézkedéseket – rögtön olaszos félmegoldásokkal megvalósítva azokat. Franciaországban az elnök büszkén felvonul a vírus ellen, és önbizalomra, nyugalomra int mindenkit. Németország egyszerre igyekszik hűteni a polgárai kedélyeit, miközben illetékes vezetőik azért ijesztő jóslatokat tesznek a vírus kifutását illetően. Románia már bezárja az iskolákat, óvodákat, Ausztria az egyetemeket. Amerika elnöke meg egyelőre röhögve legyint az egészre. 

Szóval ahány nemzet, annyi válasz, annyiféle próbálkozás. A vizsgáztatást viszont senki nem fogja elkerülni:

Erőt hirdető országok kerülhetnek súlyos pácba, futottak-még jellegű országocskák úszhatják meg pont jól adagolt intézkedésekkel a legnagyobb bajt.

És azokban a hetekben, hónapokban, amikor a koronavírussal még gyógyszer nélkül néz szembe a világ, vizsgázik még két alrendszer a rendfenntartáson kívül: az oktatás és az egészségügy, mégpedig rögtön több évtizednyi tudásfelhalmozás és felkészültség meglétéről avagy hiányáról. 

Mert a rend biztosításán túl bizony két nagy feladata van egy modern államnak: a tudásfelhalmozás és az egészségesség biztosítása a saját társadalmának. Tudást felhalmozni az oktatási rendszerek lépcsőfokai segítségével – végső soron az egészségügy, járványügy, virológia, gyógyszerészet terén is (hogy a válság idején felkészült és előremutató tudással rendelkező szakemberek tudják uralni a helyzetet); és a lehető legteljesebb egészséget és gyógyulási lehetőségeket biztosítani a polgároknak mind a békeidőkben, mind a krach beütésekor, hogy mindig, minden időben a legegészségesebb egyéni és közállapotokkal nézzünk szembe egy válsággal. 

A vizsgahelyzet jönni fog, senkinek ne legyenek kétségei.

*

És végül: járvány- és egyébügyi válság idején – ahogy egy erősebb turbulenciába került repülőn is – nem árt a hit, a remény meg a szeretet – nevezzük ezt ez esetben egyszerűen szolidaritásnak. Nem árt, ha egy járvány valóságával és fokozódásával szembesülve tényleg elkezdünk betartani némi (ön)korlátozást.

amikor ugye az égvilágon minden az önkiteljesítés parancsáról zeng, a józan élettanácsoktól kezdve az ezoterikus lila ködökig, a filozofikus ihletettségű lakásberendezésekig és persze a fent emlegetett, világjárós-bakancslistás szelfi szpotok kipipálásáig terjednek.

Korlátozhatjuk most önmagunkat a szélesebb társadalom, szűkebb közösségeink és önmagunk érdekében is. A végtelenített utazások, futószalagos élménygyártások, megállás nélküli kontaktálások korszaka után talán most jut idő egy kicsit a magunkba szállásra is. Odabent is vannak ám mélységek és magasságok, közelségek és távolságok, és úgy általában modern emberként szinte biztosan van mit rendbe tennünk belül is. Ha most a dolgok az eddig vártnál rosszabbra fordulnak, és hetekig, hónapokig korlátozások közepette kell majd netán élnünk,

Azt élveznünk, ami elérhető közelségben van. Azzal a problémával foglalkoznunk, amit tényleg képesek vagyunk megoldani. És azokkal törődnünk, akik a legközelebb vannak hozzánk.

Én addig is örülök például annak, hogy kétszáz méterre két irányban is van egy-egy kis bolt, ahol családomnak mindent be tudok szerezni, amire a mindennapi életünkben szükség van; örülök annak, hogy van kenyér a pékségben, vécépapír a bolt pultján, melegvíz a zuhanyban, meg wifi a nappalinkban. És Marcus Aurelius, Epiktétosz meg Montaigne a könyvespolcomon.

Emberek, talán ideje elkezdeni örülnünk mindannak, amink van – és arra koncentrálni, ami itt van, térben, időben, lélekben és érzékben közel.

Akkor még valami értelme is lesz ennek az épp szkepszis és aggodalom határán várt koronavírus-történetnek.