Kedves nőtársaim, aztán a színpadi Schmidt Mária-verés ügyében hol van a női szolidaritás?

Nem tudom, ki mikor döntötte el Magyarországon, hogy az úgynevezett „művészet” nevében bármit meg szabad tenni. 

Pintér Béla legújabb darabja, amelyben a Terror Háza Múzeum főigazgatójának agyonverését játsszák el a színpadon, nem művészet: ez egyszerre gyűlöletkeltés, politikai uszítás és erkölcsi  romlottság.

Az, hogy valaki egy él, közéleti szereplő halálát dramatizálja, és azt színházi élménnyé emeli, nem bátor gesztus, hanem ízléstelen, embertelen provokáció. 

Hol a határ? Hol húzzuk meg mi a határt? Holnap talán politikusok,  újságírók kivégzését játszák el és majd tapsolnak hozzá?

A Terror Háza Múzeum az emlékezés és a nemzeti önazonosság egyik szimbóluma. Az intézmény vezetője – bárki is legyen az – nem személyében, hanem küldetésében képviseli mindazt, amit a kommunizmus és a nácizmus áldozataiért érzett közös felelősség jelent. 

Aki őt – „eljátszva azt” – megalázza vagy megsemmisíti a színpadon,

A művészetnek nem csak szabadsága van, de van felelőssége is. Pintér Béla és társulata most ezzel a felelősséggel visszaélt. Ez nem szatíra, nem társadalomkritika, hanem hideg cinizmus és szellemi vandalizmus. A néző pedig, aki végignézi és megtapsolja, akaratlanul is részévé válik ennek a gyűlöletrituálénak.

Ideje kimondani: a művészet nevében sincs mentség az morális határok átlépésére. Ami ott, a színpadon történik, az nem a szabadság! Az már egyenesen a civilizáció határain kívül esik.

Ja! És kedves nőtársaim, hol van ilyenkor a női szolidaritás?

Nyitókép: MTI/Katona Tibor