Támadásba lendültek a németek: mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák Trump és Orbán szövetségét
A német CDU EP-képviselője szerint meg kell akadályozni, hogy Trump szemében a magyar miniszterelnök legyen „Mr. Európa”.
Az EU-nak vége, közös „európai álom” nincs, a nemzetállamok újfent vizsgáztak? Két hazugság, egy igazság a vírus árnyékában.
Egyre szélesebb teret nyernek a hazai és a nemzetközi politikában azok a jobboldali, nemzeti-konzervatív hangok, melyek szerint az Európai Uniónak vége, a közös „európai álom” a koronavírus okozta válságban szertefoszlott, és a nemzetállami keretek segítenek egyedül a soha nem látott krízis leküzdésében – gondoljunk csak a határzárakra vagy az orvosi eszközök exporttilalmára. Bár kétségtelen, hogy kontinensünk példátlan együttműködése mára igencsak vesztett régi fényéből – vagy vonzerőjéből, ami Kelet-Közép-Európából nézve jobban megállja helyét –, de tudjuk, hogy a fenti három állításból kettő hazugság, és csak egyben van igazság.
Az Európai Uniónak nem lesz vége, a „közös európai álom” nem foszlott szét. A nemzetállami keretek azonban újfent bebizonyították, hogy valós válsághelyzetben egyedüliként képesek adekvát és gyors reakciókra, ami adja a következő gondolatot: az energia nem vész el, csak átalakul –
Ennek a változásnak a küszöbén pedig ujjal mutogatni az Unió válságkezelésére, mintha abba az illúzióba ringattuk volna magunkat, hogy bármi is történni fog, egészen egyszerűen hazugság. A jelenlegi helyzeten nem segít, csak ront; az előttünk álló történelmi lehetőség felfedezését és kihasználását pedig álmos ködbe ringatja, elfeledtetve velünk a nemzetek Európájának közös lehetőségét!
Ne hazudjunk önmagunknak – tudtuk, hogy az Európai Unió, az uniós intézmények önmagukban nem fogják tudni kezelni koronavírus okozta válságot. Az a nemzetek feletti szövetség, ami kisebb, sokszor egy-egy tagállamot érintő kérdéskörben vagy a közösség érdekeit egyértelműen szolgáló ügyekben nem képes határozott, gyors döntéshozatalra, attól mit is vártunk? Az Unióra kenni a krízis európai kezelésének hibáit és nehézségeit álszentség, ugyanis évtizedes tapasztalatokból tudjuk, hogy az európai integráció külső offenzívákra adott válaszreakciók formájában fejlődik, amely reakcióknak az Európai Unió utólagos keretét és formába öntését vállalja magára. A 2008-as világgazdasági válság napok alatt rohanta le Európát, de a krízis enyhítésében, a munkanélküli tömegek megsegítésében és az államok gazdaságának helyreállításában nemzetállami, nemzetgazdasági, kormányzati politikai szinteken lehetett előre lépni – ahogyan azt a második Orbán-kormány is tette 2010 után.
2008 emlékezete és a belőle merített tapasztalat velünk kellett, hogy éljen; ha pedig elfelejtettük, úgy azt se rójuk fel az embereknek, hogy már nem emlékeznek a nyolcévnyi szocialista horrorkormányzásra, hiszen jelen esetben a mi memóriánk sem tart tovább tizenkét évnél. Az Unió 2008-as válságkezelése is csak utólagos korrekciót tudott nyújtani, tette mindezt úgy, hogy közben papíron – és még részben a valóságban is – gazdasági unió volt. Azóta megpróbált elmozdulni a politikai unió felé is, ennek az eredménye eddig nemigen látszik, az Európai Bíróság és Juncker-korszak izzadtságszagú tevékenységén kívül. Az utólagos korrekció most is megérkezett, Brüsszel és Strasbourg malmai pedig bár lassan őrölnek, hirtelen 37 milliárd euróból lehetne a vírus és válság sújtotta Uniót újjáépíteni, ebből az összegből pedig Magyarországnak is juthat valamilyen formában. A vírus okozta krízisben először éppen a gazdasági unió vívmányai lettek kilőve –
– ezek után pedig egyértelműen nem fog jól szuperálni a még gyerekcipőben totyogó politikai koncepció sem.
Az Európai Unió éppen akkor tudna az általunk számonkért módon reagálni, ha ma olyan formában létezne, amilyen forma ellen sokan sokszor szót emeltünk: ez pedig a teljes politikai unió – amely bármilyen formájában a nemzetállamok Európájának az ellentéte. Egy teljhatalmú politikai unió azonnali és kétségtelenül hatékony intézkedéseket tudna bevezetni a vírus okozta válság ellen, ebben az esetben pedig elégedetten tudnánk nyugtázni az intézkedések feltételezett eredményességét. Jelen esetben azonban egy olyan szövetségtől várjuk a megoldást és a gyors cselekvést, ami a 2008-ban megtépázott gazdasági uniós oldalát a helyzet miatt rögtön elvesztette, kiforratlan és béna politikai jellege miatt pedig döntéseket sem tud hozni a maradék mozgásterében. 2008 emlékezetének teljes hiánya és sok-sok illúzió kell ahhoz, hogy felháborodva mutogathassunk az Európai Unióra mint felelősre. Ezt egészen egyszerűen nem tehetjük meg – tudtuk melyik kocsmában ülünk.
Ebben az esetben az Európai Unió halálának vizionálása nem vezet túl sok jóra. Azzal ugyanis alárúgunk mindannak a jónak, amit eddig közösen építettünk – az EU nem a patás ördög –, viselkedésünkkel megerősítve mindazt a rosszat, ami ellen eddig harcoltunk. Pedig mást is tehetnénk: például 2008-ra visszaemlékezve összegezhetnénk tanulságainkat, az utóbbi 12 év politikai harcaival egybevetve, ha pedig mindezt megtettük, álljunk ugrásra készen.
Európa 2008-ban már megfázott, 12 éve szenved annak szövődményeiben, most pedig újfent rossz állapotban van – a mi célunk nem az, hogy ártsunk neki. Ellenkezőleg, gyógyítsuk meg – de akkor már a saját gyógymódjaink szerint!
Ne írjuk le a „közös európai álmot” – álmodjunk egy újat inkább. És ne lepődjünk meg a nemzetállamok egyéni eredményein és fellépésein, hiszen már régóta tudjuk, hogy „errefelé” így működik a rendszer. Mutogatás helyett pedig legyen munka és készenlét, hogy akkor lépjünk, amikor a főgerenda leszakadna, megfogva azt és utána új tetőt ácsolva rá – valódi, közösségi és közös szándékainkból születve.
Addig pedig marad az egymás iránt tanúsított szolidaritás, hiszen európaiak vagyunk és nem „európai unióiak”.