Önerő újévre

„Jártam Pest utcáit az ünnepek alatt, s viszonylag pontos képet alkottam arról, hogy miképpen telhet a karácsony azokban a magyar családokban, amelyek nem tartoznak az uralkodói famíliák, így az Orbánok, Tiborczok, Rogánok és Habonyok közé. Megmondom: riadalommal. S most nem a koldusokra gondolok, meg a hajléktalanok tömegére, hanem azokra a középosztálybeliekre, akik rettegnek a lecsúszás veszélyétől.

A körúton láttam egy kormánypárti képviselőt is, felismertem a hírekből. Eléggé drága szövetkabátot viselt, kissé meg is irigyeltem. Majd aznap este azt játszottuk az egyik barátommal, hogy mennyi pénzért állnánk be az Orbán-médiába bohócnak. A kérdés komolyan felmerült, őt ugyanis hívták az egyik laphoz – nem mondom meg, melyikhez –, s nagyon szép fizetést ajánlottak. Egy év alatt annyi pénzt tudna félretenni, hogy meglenne az önerő egy új lakásra, ami neki a vágyai netovábbja. Tudom, hogy az uralkodói famíliák, így az Orbánok, Tiborczok, Rogánok és Habonyok a mellényzsebből borravalónak kifizetnek annyi pénzt, amennyi a barátomnak önerőre éppen elég lenne, de hát ő nem tartozik az új főnemesi kasztba – s vagyunk ezzel kb. kilencmillióan. Az egyik fideszes nagyúr úgy vett meg 65 millióért egy lakást a tizenharmadik kerületben a testvérének, hogy a lakást nem is látta, csak a számlaszámot kérte el, hogy hová utalhatja a pénzt – egy összegben.

Szóval azon tűnődtem, hogy mennyiért adnám el magamat a kormánymédiának, feltéve persze, ha ott igény lenne rám. De azért azon még én magam is meglepődtem, hogy hosszas gondolkodás után arra jutottam: évi 120 millió forintos fizetés esetén esetleg mérlegelném a dolgot – én ugyan lenulláznám magamat erkölcsileg, de a kislányomnak nem lenne gondja az önerőre. Vörös lett a szégyentől az arcom. Igény nincs rám, hát könnyen beszélek. Milyen gyönge az ember.”