Megfényesíti a tekintetet

„A Mélyszántást végző szerző pár percre megáll. Születésnapot ünnepel. Fölegyenesedik, mint tette azt pár esztendeje Szatmárcsekén, a Kölcsey-emlékházban, ahol a tárlatvezetés végén a látogatók együtt elénekelik a Himnuszt. Még a teremőr is föláll, ő is kiegyenesedik. Bár aligha tartozik a tisztéhez, ő is énekel… Sok ilyen szívdobogást kívánok mindnyájunknak! A magyar himnusz 1823-as megszületése óta rögös úton jár. Még ma is gyakran halljuk, hogy például a román hivatalosság büntetést szab ki valamelyik székely rendezvény szervezőire, amiért az egybegyűltek a magyar himnuszt énekelték. Arrafelé ma is alapelv: féken kell tartani a himnuszba bújt nemzeti szellemet, mert az mindenre képes. Mozgósít, egységre hív, megfényesíti a tekintetet. Pedig a tiltás csak olaj a tűzre.

Némelyik himnusz maga is tűzben született. Mint például a franciáké. A Marseillaise amatőr szerzője, Rouget de Lisle kapitány 1792 tavaszának egyik csata előtti éjszakáján írta a dalt. Eredetileg forradalmi menetindulónak szánta, maga sem gondolta, hogy szerzeményére kivételes pálya vár, három évvel később már Franciaország himnusza lesz. (Zenekari változatát – milyen különös – az az Hector Berlioz vetette papírra, aki a mi Rákóczi-indulónkét.)

Szánnivaló, ahogyan a hatalmasságok félik a himnuszt. Érzik az erejét. Rákosi Mátyás hatalma csúcsán odáig ment, hogy Kölcsey »istenes« Himnusza helyett újat akart íratni Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal, mert »az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön«. (Pedig nem volt buta ember a tömzsi diktátor – ellenkezőleg, az olvasott, nyelveket beszélő gonosztevők közé tartozott –, ám féktelen vallásgyűlöletén sosem tudott úrrá lenni.) Nem kis bátorság kellett nemet mondani a diktátornak. »Meg van az már írva« – tért ki a felkérés elől Illyés. Kodály is kurtán felelt: »Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.« Többet nem próbálkozott a vezér, beérte a róla hozsannázó költemények, novellák rengetegével – szomorún teszem hozzá: gyakran a kor legjelesebbjei jegyezték az opusokat. (Ki gerinc híján lett udvari szerző, ki a gerinctöréstől való félelmében.)

A diktatúráknak, mint falat kenyér, mindig kellett/kell az értelmiség legeleje. Persze csak a tenyérből etethető fajta. Mekkora képmutatás – miközben üldözik a szellem apostolait, pontosan tudják, nélkülük nem boldogulnak. Gondoljuk el, mi mindenre képes egy géniusz. Zsenijén keresztül új alakba bújhat bárki, bármi. Embert, pillanatot, de még a tájat is képes megváltoztatni. Vajon ugyanaz lenne-e ma a Hortobágy, ha a költő nem énekli meg az ő igéző tollával? Milyennek látnánk a kihalt, semmire sem jó, szikes pusztát, ha nem ő vezetne körbe ott bennünket? Petőfi tolla varázsolta »rónává« a cudar vidéket. Vagy Eger. Ha ostromának történetéről, törökverő hőseiről nem ír Gárdonyi a maga kivételes tollával, ma csak egy lenne a kor végvárai közül.”